Egy technikai háttér információt kell először most megosztanom veletek. Az irományom december 24-én karácsony napján jelenik meg, de a posztjaimat általában egy héttel korábban írom. A történések és megjelenésük közt egy hét telik el. Ma december 17-ét írunk, nem vagyok még különösebben karácsonyi hangulatban. A mai alkalom egy visszaemlékezésről fog szólni.

Először is fontos különbséget tenni itt a Miért ne gondolnék Rá posztomban említett egy témára célzottan felépített gondolatok, és a felvillanó, hirtelen áthangoló érzésekkel töltött gondolati képek között. Az elsőt én irányítom, a fantázia játéka, míg a második esetben a gondolatok hangolnak engem. Mindkét esetben a gondolat szót használom, de a működési hatásmechanizmusuk miatt különbséget kellene tenni köztük. Soraimban az idei év legerősebb jelenlét érzését kívánom megosztani, egy példát arra mikor a gondolatok nem a fantázia szüleményei, hanem kívülről jövő hatások, energiák megnyilvánulásai.

Ősz derekán szerettem volna valamivel kedveskedni a Lány születésnapjára, de az elmúlt időszak félrecsúszott kommunikációs próbálkozásai miatt, talán félve a további távolodás lehetőségétől, lemondtam erről. A születésnapot megelőző napokban még foglalkoztatott a kérdés, hogyan tudathatnám Vele, hogy gondolok Rá, tudnék e esetleg valamivel kedveskedni, de aztán az ösztönöm azt súgta: majd csak egyszerűen jó szívvel gondolsz Rá. Mindennap ezt teszem, mi lenne ebben olyan különleges? Egóm nem értette a belső hang iránymutatását, de hálás vagyok, hogy aznap sikerült megfékeznem az egót, s megtapasztalhattam egy mély jelenlét érzést. Megállja a helyét, ha azt mondom az idei év csúcspontja volt.

Eljött a születésének a napja. Éjjel nem láttam álmokat, a reggel is ugyanúgy indult, mint szokott mostanában. Délelőtt aztán egyszer csak bevillant a képe a gondolataimban, de olyan erővel és intenzitással, amit ritkán éreztem korábban. Éreztem a testét magam mellett, melegség, harmónia, boldogság hatott át. Nem tudtam semmi másra koncentrálni, fel kellett állnom, szükségem volt egy kávéra. Miközben átsétáltam egy közeli kávézóba, folyamatosan magam mellett éreztem, nem voltam egyedül. A testemen éreztem ahogy hozzám bújt, ahogy átkarolom a derekát. Így sétáltunk mi ketten a kávézóba. Nem értettem, az az igazság még ma sem értem. A fantáziát, a gondolatokat irányítani kell, energiát kell rájuk szánni, hogy ködbe ne vesszenek, kézen kell fogni s erősen tartani őket, hogy az ide oda csapongó gondolatok, olyanok mint egy részeg majom, el ne kergessék. Nekem aznap nem volt erre szükségem, sőt a képek és a jelenlét érzése a nap végéig kitartott, gondolatban egész nap mellettem volt. A ’gondolatban’ szót én itt ma nem használom tovább, mert helytelen megvilágításba hozza a lényeget, szóval mindaz ami aznap történt velem, az sokkal inkább a tavaszi ébredő napsütés melengető sugarainak érzésére hasonlítható.

Az egész nap egy randira hasonlított. A délelőtti feltűnése után végig együtt voltunk, együtt ebédeltünk, utána kéz a kézben sétáltunk s beszélgettünk. Sugárzott a boldogság érzése, ami annyira élethűen hatott rám, hogy aznap a realitás teljesen más dimenziókat érintett meg. Nem csak hittem, hanem tudtam, a saját bőrömön éreztem kettőnk kapcsolatának törvényszerűségét. Mosolyogtunk, sugároztunk, így sétálgattunk az utcán. Ő vállamra hajtotta a fejét, én jobb kézzel átkaroltam a derekát, mondtam valami vicces megjegyzést mire Ő jobb kezével pont annyira amennyire azt kellett mellkason vágott, s mosolyogva annyit mondott: „Te bolond”. Mindeközben felém fordult, szemembe nézett… s itt van most mára nekem ismét végem. L. Igen, karjaimban tartani, szemébe nézni s mosolyommal megnyugtatni, ezt szeretném! A nap hátralévő része is hasonlóan idilli romantikus érzésekkel zajlott. Délután moziban voltunk, az estét egy közösen készített gyertyafényes vacsora és egy üveg bor mellett töltöttük.

Ha a testemről műszerekkel kimutathatók lennének ezek az érzések, biztos lennék benne, hogy ugyanazokat az eredményeket produkáltam volna, mintha tényleg, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy aznap a fizikai síkon is együtt lettünk volna.

Milyen mértékű lehet ma az összehangolódás? Csökkent, megszűnt, vagy maradt? Milyen mértékben hangoljuk ma egymást? A megnyugvásom összhangba hozható azzal a ténnyel, hogy Ő most teljes mértékben a vizsgáira fókuszál? Működhet egy év távlatában is egy láthatatlan szálon keresztüli adok-kapok? Egy biztos, a szomorúság a múlté! Nagyon oda kell figyelnem arra, mit gondolok, mert mi van akkor, ha megtörténik az a csoda, hogy a gondolat tényleg célba ér!

 „Történhet bármi a világban. Lehet kitűnő munkánk, jól fizető állásunk, bejárhatjuk a világot. Elérhetjük a csillagokat, de mégis, életünket a MÁSIKHOZ fűződő viszonyunk határozza meg. Körülötte forog a világ, a gondolataink, bármit teszünk. Nő és férfi viszonya határozza meg a világot, ez mozgatja, ez viszi tovább. A Másik mindig benne van a kávéban, a finom ebédben vagy éppen az odaégett vacsorában, egy könyvben, a déli harangszóban, egy illatban, a szépre sikerült gondolatban... mindenben. Ha nehéz a munka, ha sikeres vagy, ha rossz napod van, ha ragyog rád a napfény, mind-mind miatta van. A másik miatt. A Nő miatt. A Férfi miatt. Bármit teszel, ott van mindenben. És ennek így kell lennie. Mert Nő Férfi nélkül, Férfi Nő nélkül nem teljes. Csak együtt. Ketten.”

Csitáry-Hock Tamás

 >> következő - Képben lenni

<< előző - Ajándék

A teljes történet itt kezdődik