Erősnek kell maradnom akkor is, ha most jött el a vége, bele kell kapaszkodnom a tudatba, hogy ugyan felkészületlen voltam, későn jöttem rá a lényegre, sokat hibáztam és megbántottam Őt, de megpróbáltam kijavítani. Döntöttem, Őt választanám, s ezt meg is írtam Neki. Nem hagyhatom, hogy a remény és a veszteség szembenállásának örökös bizonytalanságban hiánya tovább zúzza szét lelkem építőkockáit. Megmásíthatatlan tény, Ő örökre megváltoztatott bennem valamit. Egy részről megajándékozott a csodálat, a vonzódás és ragaszkodás egy olyan mélységével, amit a szerelem szóval butaság lenne elbagatellizálni, mert itt már az emberi elme sem képes felfogni, ami körülötte történik, másrészről eltávolodásunkkal magával vitte lelkem egy részét. Sokat adott, és szeretném hinni, hogy Ő is kapott tőlem valamit a szenvedésen kívül. Meg kell tanulnom az emlékét a boldogság felidézésére használni, és minden nap szem előtt tartani, hogy Őt szeretni a legszebb dolog a világon!

Most, hogy a régi emlékeket felidézve töltekezni próbálok belőlük, szép lassan újra rájövök, hogy Ő sokkal többet látott bennem, mint én saját magamban. Mondjuk ez fordítva is igaz. Jó hatással lennénk egymásra, ez nem vitás, mert ha valakinek a hiánya közel 20 dalt és ennek a történetnek a megírását kihozta belőlem, akkor a társasága az egekig repíthetne. Viszont nem lehetek telhetetlen, hálával tartozom a Teremtőnek azért amit kaptam. Nem szabad szomorkodnom, örülnöm kell ennek az égi ajándéknak, s ha egyszer majd tényleg el tudom Őt engedni, akkor ezt a jutalmat talán teljes mélységében meg tudom majd élni.

Idővel sok emlék megkopott, történetünk bizonyos részletei a feledés homályában immár az enyészeté. Talán egy sötét raktárhoz hasonlító tárhely mélyen még léteznek valahol, de tudatos elmém már nem képes a tárhely fekete bugyraiból azokat előkeríteni. Aztán vannak emlékek, amelyek a dalaimban, vagy a posztjaim sorai közt hosszabb időre konzerválódnak, így védelmet kapnak a lassú, de biztos felejtés ellen. Vannak dolgok viszont, amelyek ellenállnak az idő vas fogának, s ezeket a legnehezebb megérteni és feldolgozni, mert örök érvényűnek tűnnek. Bármilyen pusztító is tud néha lenni, de nem szabad feladni a hitemet, hogy minden, ami körülöttem történik, az nem lehet csupán a véletlen műve. A tudatosság határmezsgyéjén viszont arról sem szabad megfeledkeznem, hogy feltételezéseket tényként kezelni veszélyes dolog, mert azok hamar kibillenthetnek a valóság realitásából. Újra és újra előkerül a kérdés, a történések körülöttem az én fantáziavilágom kivetülései lennének, vagy egy feslőbb terv részei? Hiányzik! Folyamatosan! Az emlékek idővel megkopnak, talán változnak is a fantáziavilág hatására, de hiánya változatlan intenzitással kíséri végig napjaimat.

Mintha már az ismerkedésünk szakaszában is egy felsőbb erő hatott volna rám, illetve betekintést nyerhettem volna egy megmagyarázhatatlan tervbe, legalább is a jelek már akkor is ezt mutatták. Az az én hibám, hogy ezeket a jeleket én akkor még nem vettem komolyan. Egy mély igazságból merítkezve ösztönösen mondtam dolgokat, amiket talán nem kellett volna. Egy másik életben – ez is elhangzott a számból mikor még messze nem voltam tisztában a Lány személyének fontosságával. Sokat hibáztam, amivel ellöktem magamtól, talán ezek a botlások is részei a tervnek, aminek most a levét iszom. Itt tartok ma, így alakult, talán tényleg csak egy másik életben lesz lehetőségem ismét a közelébe kerülni, de én várni fogom a pillanatot örökké és még jó sokáig!

„Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!”

Müller Péter

>> következő - Fantázia lenne csak csupán?

<< előző - Körbe-körbe forgó körhinta

A teljes történet itt kezdődik