Szabadságolással és kikapcsolódással töltöttem az előző bő egy hetet, aminek hatására a mocsár legutóbbi szorítása ismét alább hagyott, bár gyanítom a ciklikusság törvényszerűségének köszönhetően ez a szabadságolástól függetlenül is bekövetkezett volna. Néha úgy érzem a levél elküldése változtatott valamit, legalább is bennem, talán felszabadultabbá váltam, megnyugtat a tudat, hogy megpróbáltam. Igaz ettől még nem sikerült lezárnom semmit sem, csak próbálom a negatív gondolataimat elterelni, amik főként érzések formájában törnek rám, s emlékét megőrizve próbálok valahogy továbblépni. Valószínűsítem, hogy Ő is rendelkezik valamiféle információforrással, figyel engem, mert hasonlóan, mint júniusban, a múlt héten 2 alkalommal is meglátogatta közvetlen kollegáimat s jókedvűen beszélgetett velük, amíg én az irodától távol szabadságomat töltöttem. Miért csak akkor tesz látogatást nálunk mikor én távol vagyok? Kerül engem, ez nem kérdés, de vajon mi lehet ennek a viselkedésnek a forrása? A gyűlölet, netán a félelem? Esetleg tiszta lekének egy magasztosabb megnyilvánulása? Talán ezzel a viselkedésével tudat alatt, vagy tudatosan engem próbál védelmezni? Talán így szeretné hétköznapjaimat könnyebbé tenni? Hiszem, hogy Ő egy eltévedt szárnyaszegett angyal, aki megérdemli a boldogságot!

Hát nem tudom... furcsa ez a mai nap is. Vajon miért van az, hogy törekvéseimtől teljesen függetlenül, intenzív érzetek kíséretében ma ismét feltűnően sokszor bukkant fel a Lány léte a gondolataim közt? Énekórára tartottam, s 4 óra előtt pár perccel a próbaterem épületéhez közelítve, mint egy papírzsbkendőt pár csepp folyadék, úgy itatott át teljesen az érzés, hogy Ő, a szelleme, a lelke, vagy lényének bármiféle kivetülése szorosan mellettem, velem van. Nem úgy mellettem, mintha kezén fogva, vagy átkarolva együtt sétálnánk, hanem mintha rajtam lenne, vagy mintha belülről töltene ki. Hirtelen megtorpanttam, egy pillanatra úgy éreztem mintha egy másik dimenzió kapuja tárult volna ki előttem. A villanásként megjelent érzések fénye idővel aztán lecsengett.

Tudomásom szerint, bár ez nem tudom mennyire fedi a valóságot, a Lány szerdánként délután öt és hat között jár zongora órára, pontosan akkor mikor én az énekórámmal végzek. Egy kis érdekesség, nem több, úgy gondolom bőven lehet a véletlen margójára írni, hogy egy napon majdnem egy időben járunk zenei oktatásra. Sokkal érdekesebb viszont a mai második érzelmi megnyilvánulás, ami végig söpört rajtam. Tudom, nem kell mindenben jeleket keresni, talán minden történés a képzelődéseim megnyilvánulása, de a nem mindennapi furcsaságok ismét kérdéseket vetnek fel bennem. Miért pont most? Máskor miért nem? Miért ilyen hirtelen és miért ilyen intenzitással? Miért ilyen élethűen? Fél hat környékén ismét megjelent egy mindent elsöprő érzés. Lelki szemeimmel láttam, testem minden porcikájával éreztem, ahogy a hasánál szorosan átölelve ott ülök mögötte, hozzábújok, az államat a jobb vállára fektetem és zongora játékát hallgatva magamba szívom a lényét. Részesévé válok, elmerülök benne, és egyesülök ezzel a tökéletes harmóniával.

Miből gyökereznek ezek a képek és érzések? Mi az az erő, ami a markában tart, s aminek a foglya vagyok? A pillanatnyi tudatosságomtól függetlenül keletkeznek ezek a gondolatok, de mégis ki hozza létre őket? Egyedül én? A különböző kvázi eseményeket, amik időnként lefutnak bennem, én programoznám fantázianyelvvel? Lehetséges, hogy megvan bennem az ehhez szükséges erő? Én hoznám létre a körülményeimet, a jeleket, az álmokat, a tudat alatti valósághű érzések megnyilvánulásait? Én másban hiszek, nehéz lenne ezt így elfogadnom, de ha mégis így lenne, akkor viszont megvan bennem az erő, hogy a sok elhibázott lépés után megtaláljam az utat vissza hozzá. Fogjuk fel, hogy Ő nem véletlenül él bennem, hanem iránytűként utat mutatva. Úgy érzem továbbra is az ösztöneimre kell hallgatnom, akkor is, ha néha az utazás testileg és lelkileg teljesen kifacsar.

>> következő - A legnagyobb hiba, amit egy smile-val el lehet követni

<< előző - Nem az emléke, a hiánya él bennem

A teljes történet itt kezdődik