Furcsa egy állat az ember. Olyanok vagyunk mint a birkák, akik azt az egy társukat követik, akinek a nyakában kolomp lóg. Emberként persze rendelkezünk a választás szabadságával, de lássuk be, folyamatosan csak követünk, trendeket, stílusirányzatokat, vezetőket, vagy épp a tömeget. A 21. század elején oly népszerűvé vált közösségi oldalakon is ezt tesszük, követünk celebeket, önjelölt sztárokat, érdeklődéseinkhez passzoló csoportokat. Talán a génjeinkben van kódolva, vagy egy ősi emberi ösztönből adódik, hogy tartozni szeretnék valahova. Ez nem egy olyan alapvető ösztön mint a táplálkozás vagy a szaporodás, amin uralkodni tudunk, hanem egy felsőbb szintű bennünk futó rutin. Úgy gondolom, nem árt ha tisztában vagyunk vele, mert különben örökre birkák maradunk.

Szülőhazámat elhagyva az elmúlt pár napban külföldi hegyek közt töltekeztem, illetve hegyi túrákkal fárasztottam le testemet. Elmémben bő egy hete, de lehet hogy már jó 10 napja csend honol, talán ez is hozzájárul, hogy az ösztönök útmutatásai most ismét tisztább hangon szólalnak meg bennem. A négy napból, amit a hegyek közt töltöttünk, egyik napot a közeli kedvelt turista célpont, egy közel 1900 méter magas hegycsúcs meghódításának szántuk. Az időjárás előrejelzéseket figyelve, illetve egy belső határozottság hatására a 900 méter szintkülönbségű túrát a csütörtöki napról, másnapra tettük át, mondva az lesz a mi napunk. Nagyon jó döntés volt, mert csütörtökön a hegyvidék egyik legsúlyosabb balesete történt, aminek a természet erejét átérezve mi is könnyedén részesévé válhattunk volna. Aznap a hegycsúcsra vezető utolsó 50 méteres szakaszon legalább 100 ember sérült meg egy villámcsapás következtében, ami sajnálatos módon 4 áldozatot is követelt.

Mi is a birkaeffektust megtestesítő újabb példaként választottuk ki az úticélt, a közeli közkedvelt zarándok helyet. Úgy voltam vele, mivel nem vagyunk tapasztalt hegyi turisták, biztonságot nyújt, ha vannak mások is körülöttünk. Érdekes módon, a baleset másnapján alig volt ember a hegyen. Megvolt a választásunk, lemondjuk az utolsó napra áthelyezett nagy túrát, vagy az előző napi eseményektől függetlenül, kellemes időjárási viszonyok közt megvalósítjuk korábbi terveinket. Tiszteletben tartva az előző napi történteket maradtunk a terveinknél s verejtéktől átitatott ruházattal meghódítottuk a hegyet. A hegycsúcs sajnos le volt zárva, de a közelben tornyosuló sziklafalak, a hegyi ösvények, a panoráma, minden egyes apró lépés nehézségét kárpótolta. Milyen igaz az a bölcsesség, hogy nem a cél, hanem maga az út a fontos. A csúcs lezárásával az emberek legnagyobb része már nem kívánkozott fel a hegyre, úgy gondolták így már mit sem ér az egész. Emberek, ne legyünk már birkák! Zarándokhely lévén talán itt és most még fontosabb kidugnunk a fejünket a csordából, mert az szerintem nem helyes, ha csak azért megyünk el egy ilyen helyre, hogy az ott készült fényképeket megosszuk valamelyik közösségi oldalon, ezzel is növelve a birkahadsereg számát. Én úgy voltam vele kétszer egymás után nem csap ugyanoda a ménkű, s magamban az erőfeszítéseket az áldozatok emlékének ajánlottam.

Ahogy említettem az elmúlt időszakot a csend uralta. Érdekes módon a nyugalmat mindig azok az alkalmak törték meg, mikor idegen tájakon járva érdekes dolgokra lettem figyelmes. Ezek az apró örömök, talán a lélek rezdülései sodorták ismét a felszínre lelki társam létezésének tényét, s a vágyat, hogy minden élményemet megosztanám a Lánnyal. Ez a vonzódás nem összehasonlítható a tartozni valahová ösztönös igényével, ez a közeledési vágy mélyebb természetű. Azt mondják a szerelem rózsaszín ködje elvakít, én azért ezzel a kijelentéssel nem értenék egyet. Az igaz, hogy a ködben nehezebb a tájékozódás, s útközben mély sebeket szerezhetünk, de emellett az Élet olyan tapasztalati tőkével gazdagít, amit végigkísér az utunkon. Az út végén pedig csak az állhat fel győztesként, akit ugyan kívülről sebhelyek és ráncok tarkítanak, de legbelül önmagára talált!

„A félelem iránytűje egyre szűkebb, biztonságosabb, de üres és magányos börtön felé visz. A vágy iránytűje kiszámíthatatlan, veszélyes, de izgalmas tájakra mutat.”

Feldmár András

>> következő - 

<< előző - Bűnbánat

A teljes történet itt kezdődik

Kedves olvasóm! Ha idáig eljutva a történet sorainak olvasgatása közben bármikor is sajnálatot éreztél volna irántam, kérlek ne tedd! Nem vagyok rá méltó, és különben is úgy vélem engem nem kell sajnálni, mert a nagyvilág értékrendjében mindenem megvan. Van egy szerető családom, egy odaadó, türelmes és szép feleségem, 3 egészséges és jó képességű fiam, van hol laknunk. Igaz a lakásunk lehetne kicsit nagyobb, a gyerekek is biztosan élveznék, ha egy kertes házban élhetnének, ahol egy kutya válhatna hű társukká, akivel már gyerekkorukban megtanulhatnák a törődés fontosságát. Van egy jó autónk, minden évben eljárunk nyaralni, van hogy kétszer is, télen külföldi hegyekben élvezzük a téli sportok és a táj adta örömöket. Sokak szemében egy irigylésre méltó családi idill képét formálhatjuk meg.

Szép is lehetne így. Soha sem gondoltam korábban, hogy ez az idilli élet önmagában képes lehetne akár egy napra is nyirkos börtönfalak bezártság érzetével maga alá gyűrni. Nem szándékoztam én változtatni semmin sem, de az Élet úgy néz ki nem így gondolta, mert elsodort valahova. Történt valami megmagyarázhatatlan, magával ragadott, nem tudtam a vonzásnak ellenállni, s a megváltozott érzésvilágommal, a napi gondolataimmal, ezzel a történettel én rondítottam bele a korábbi harmóniába. Lássuk be ez így nagyon nem fair a családomra tekintve, úgyhogy kérlek kedves olvasóm ne sajnálj engem, mert gonosz vagyok. Becsapom a családomat és a szörnyű igazság az, hogy önző módon folyamatosan csak magamra gondolok. Nem mondató el, hogy olyan sokat foglalkoztam volna a Lány érdekeivel, nem igazán tartottam szem előtt valójában neki mi lenne jó, efölött bizony gyakran elsiklottam. Gyakrabban kellett volna megpróbálhatnám az Ő szemszögéből látni a történteket, persze ehhez nem ártott volna ha pár dolgot meg tudtunk volna beszélni, mert enélkül részemről az egész nem más, mint képzelődés. Mentségemre szolgálhat, hogy az eltávolodásunk egy kölcsönös önfeláldozáson alapulhatott. Fájt látnom a szemében a vonzódást, a vágyat s a menekülési szándékot az akkor még megvalósíthatatlannak tűnő összefonódásból. Nem tudtam mit tehetnék, csak Ő volt a fontos, a boldogsága, de a kialakult helyzetből Ő egyre inkább csak fájdalmat vitt magával. Én még a helyzetet sem voltam képes felmérni, nemhogy megoldani, de talán valahol egy felsőbb útmutatás vagy a tudatalatti irányított az önfeláldozás felé. Hiába féltem a hiányától, hiába fájt, el kellett engednem Őt, mert Ő az égvilágon mindig is fontosabb volt mindennél. Most 20 hónappal később itt ülök és a sorok közt azon rágódok, hogy ott és akkor csak ennyire tellett tőlem, és minden segítő szándék esztelen késszúrásként realizálódott az Ő történetében.

Ma már nem az az ember vagyok, aki voltam, és ez szimplán nemcsak azért van így, mert mások lettek a céljaim, s mások lettek a prioritások, hanem valami tényleg végérvényesen megváltozott bennem. Amit kaptam az áldás vagy átok? A Lány bizalmát és társaságát elvesztettem, de az Élet közben megajándékozott a dalszerzésbe vetett hittel és kitartással. Mindazt amit kaptam a zenéimmel szeretném tovább adni. Hiszem, hogy a dallamra ültetett és dalszövegben megfogalmazott érzéseket tovább tudom adni egy szűkösebb vagy egy szélesebb körű közönségnek.

De lássuk be, a zenére fordított időt is a családomtól veszem el. Úgy érzem már nem működök igazi apaként gyermekeim közelében. Igaz ők is nőnek és változnak idővel, így az apa szerepkör is áthangolódik, amire viszont nem tudok kellőképen reagálni, mert úgy érzem elhanyagolom őket. Elhanyagolok mindent, a családot, a munkát, s az összes olyan szükségesnek tűnő háztáji barkácsolást amiben korábban örömömet leltem. Tudom hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem valósítom egy a családomnál sokkal régebbi álmomat. Szeretném, ha legalább egy dalom bekerülne a rádióba. Nem miattam, ettől én nem lennék több, hanem ezáltal adhatnék valamit az embereknek. Ez a cél visz előbbre! Talán ez csak egy bizonyítási vágy, az igazi nagy dobás, kettőnk nagy találkozásának érdeme és értelme, de ez mégis csak becsapás, ha közben a családomat áldozom fel. A feleségemmel szemben gyarló és gonosz módon viselkedem, mert amit nap mint nap művelek az megcsalás. Nem csak egy megbotlás, hanem igazi árulás. Bő két és fél éve teljesen máshol járnak a gondolataim, az otthoni létem csak színjáték, és ezt senki sem érdemli meg!

„Minden cselekedetnek, ami elkötelezi a lelket, még ha az nem is tud róla, bűnbánat vagy szomorúság lesz az epilógusa. Bele kell nyugodni ebbe.”

René Char

>> következő - A tartozni valahová ösztöne

<< előző - Felejtés

A teljes történet itt kezdődik

Felejtés... Azt mondják majd csak akkor lesz vége, s akkor könnyebbülök meg, mikor elengedem Őt. Nem tudom valójában mit jelent ez az elengedés, nem tudom a gyakorlatban ez hogyan lehetne érhető. Ha morzsányi igazság is létezik abban az elméletben, miszerint lelkileg bármi módon közünk van egymáshoz, akkor kötve hiszem, hogy ez az elengedés a fizikai síkon száz százalékosan megvalósítható lehetne. Ahogy szép lassan megismertem Őt, ahogy lelkileg hozzá kapcsolódtam, úgy bolydult fel bennem valami, ami beindított egy nem szűnő vonzódást. Nem a testem vonzódik, amit talán megpróbálhatnék irányítani, hanem a lelkem. Hogyan lennék képes földi halandóként egy sokkal kifinomultabb létezést befolyásolni? Minden próbálkozás a róka fogta csuka esetével megegyező, mint ezt az elmúlt időszak jó párszor bizonyította.

A véletlen folytán vagy valami felső terv részeként egymásra hangolódtunk. Ezt a fajta közös frekvenciára hangolódást, vagy a frekvenciák találkozását egy régi analóg rádió csatornaválasztó tekerő gombjához tudnám hasonlítani, amit addig kell csavarnunk, amíg a kívánt rádióadó tisztán meg nem szólal. A különbség csak annyi, hogy ezt a tekerőgombot nem mi irányítjuk! Meglehet hogy testünk, tudatos énünk a túlélés reményében máshogy reagál és máshogy gondolkodik, ezzel hibákat követünk el, s akaratlanul megbántjuk a másikat. Talán a génekbe kódolt túlélési ösztön vesztettként tekint a kialakult helyzetre, s ennek értelmében próbál eltávolítani a szenvedés forrásától, így aztán előfordulhat, hogy egyszerűen csak szótlanul megyünk el egymás mellett. Mélyen legbelül a lélek viszont szenved! Ez a két lélek visszavágyna a társa, rokona, önmaga vagy tudom is én mi mellé! A két lélek, ha a fizikai síkon távol is egymástól, de együtt rezeg, ez az igazság, úgy hat mint egy törvény. Lehet ellene harcolni, de teljesen legyőzni szerintem lehetetlen. Ebből a forrásból táplálkozik minden körülöttem fellelhető dolog, szóval a lecke fel van adva. Mára viszont kezdem kiismerni a viszontagságokat, megjártam a mélységet, ismerem a hullámok természetét, megismertem hitem csodálatos erejét. Nincs ok, ami miatt ne folytatnám!

Hosszú az út, sok a tennivaló, de ha igaz a történet, ha a kapocsnak van némi realitása, akkor a megnyugvás mindkettőnk igénye és érdeme. A fejlődésem az Ő fejlődése is, ha én rendben vagyok, Ő is rendben lesz, aztán az Ő fejlődésével én is tovább léphetek előre, s ez a közös fejlődés lesz a kulcs, az érdem céljaink eléréséhez. Csakis a kitartó munka és a munka eredménye hozhatja el az üdvözülést! Soha de soha nem adhatom fel, mert ha így tennék, az egyenlő lenne a lemondással, céljaink elvesztésével.

Bepillantást kaptam a lélek rejtelmeibe, működésébe, hullámaiba és hatásaiba, de talán kezdek rájönni, kezdek beletanulni, hogyan tudom hasznosítani a felbukkanó megregulázhatatlan energiákat. Próbálnám, de nem tudom pontosan megfogalmazni ez a felismerést, ami sokkal inkább egy ösztönszerű érzés, illetve egy megerőltető és hosszú út, egy kemény megmérettetés hozadéka. Talán ennek egy lépéseként energiáimat mostanság újra a sportra fordítom, hogy a felbolydult test, szellem, lélek hármasát összerázzam kicsit. Időre lesz szükségem, hogy a pár évvel korábbi formámat és vitalitásomat visszanyerjem, de most ezt kell tennem. Ez az egyik feladatom. Erősebbnek kell lennem, mint korábban valaha!

Ma már látszik, véges határidőn belül el kell távolodom ettől a történettől. Attól tartok, hogy az írás az, ami önmagában a történet folytatását gerjeszti, az egyre bővülő posztok száma, az írás lendülete hajt folyamatosan tovább. Előbb utóbb meg kell próbálnom felfüggeszteni vagy elhagyni ezt a tevékenységet. Érdekes, hogy a dualitás ebben az egyszerű cselekvés sorozatban is mennyire megjelenik. Mindegy menekülésként, a belül fortyogó érzelmek kiírásának lehetőségével vágtam bele a blogírásba, mára viszont néha már úgy érzem, a saját történetem foglyává válok.

>> következő - Bűnbánat

<< előző - Vonzás és taszítás párhuzama

A teljes történet itt kezdődik

Egyre többször gondoltam az elmúlt hetekben, hogy a történet lassan az utolsó fejezeteihez érkezik, mert nincs már miről írnom. Az érzelmi hullámvasút, az álmok, a jelek kezdetben érdekesnek tűnhettek, de a folyamatos ismétlődéseikkel ezek egyre inkább fényüket vesztik. Bő 10 hónapja kezdtem az írást, akkor még remélni sem mertem, hogy idáig juthatok vele. Próbáltam kiírni magamból a fájdalmat, tervek és célok nélkül születtek újabb és újabb irományok. Félelmetes dolog innen visszatekintve azt látni, hogy közel 90 posztnyi iromány áll a hátam mögött. Igazából fel sem fogom, hogyan történhetett mindez velem. Nem vagyok én író, soha sem voltak ilyen ambícióim, de most mégis az jár a fejemben, hogy ez a történet könyv formátum után kiállt. Meddig folytassam? Van még értelme? 100 poszt kerek és óriási eredmény, október végéig össze is jöhet, amivel pontosan egy évemet mutathatom be. Ezek a tervek, de nem tudom az Élet mit tartogathat még a számomra. Ezt azért is gondolom így, mert ma ismét történt valami, valami furcsa, valami véletlen, valami megmagyarázhatatlan.

Fél 11 után pár perccel felálltam az íróasztalomtól s kisétáltam a folyosóra két telefonhívást elintézni. Egy percnyi beszélgetés után hirtelen megálltam egy pillanatra, ugyanis megpillantottam a Lányt a folyosón közeledni. Nem tudom az érzést pontosan megfogalmazni, közeledtével a szívem ismét hevesebben vert, amíg pár másodperc alatt kb. 1 méter távolságra szűkült köztünk a távolság. Egy pillanatig. Aztán sétált tovább. Mindeközben én telefonáltam, s tekintetemet próbáltam rajta tartani, talán ez kicsit visszafogottnak tűnt, de Ő sem nézett rám. Kívülről nézve idegenként haladt el mellettem, de mégis volt viselkedésében valami megmagyarázhatatlan. Gyűlölet lenne az oka, amiért rám sem nézett, amiért látszólag levegőnek nézett? Ha így lenne, azt nem kellett volna éreznem? Fél percre rá visszafele jövet én már nem beszéltem, a következő híváshoz kerestem telefonomban a telefonszámot. Egy pillanat alatt tűnt fel és láttam elsétálni, vajon én akkor miért nem szólítottam meg? Vajon benne mi játszódott le ezekben a pillanatokban? Egyszere volt távol és közel, ismerős és ismeretlen, így vagy úgy, de ragyogott, s ami furcsa az egészben, kicsit én is sugároztam. Tudatos énem nem talál rá válaszokat miért, mi lehet az oka amiért a látszólagos totális távolság ellenére mégis kicsit boldogabbnak érzem magam. Nem mosolyogtunk egymásra, de a levegőben furcsa vibrációt éreztem, mintha játszottunk volna egymással, mintha távolságtartónak mutatkozó lénye a közelemben elhaladva játékosságot és kacérságot sugárzott volna felém.

A tegnapot és az azt megelőző napot inkább a távolság jellemezte, és ez pontosan így került be a naptáramba: „távolság”. Tegnap este aztán a szürke csendet felkavarva felelevenedett bennem a mérleghintás gondolati kép, ami ma reggel sem hagyott nyugodni. Valahol belül megmagyarázhatatlanul, talán ezt nevezik ösztönnek, volt bennem egy várakozás, egy érzés, hogy ma találkozunk. Nem tudatos elmém képzelgése, ez valami sokkal mélyebb és természetesebb erő kisugárzása lehetett. Ezt biztosan érzi az ember! Nem, ezt most tutira nem én vonzottam be! Nem agyaltam a szituáción, nem játszottam boldogabbá magam a fantáziavilág játéktermében, most sokkal inkább valami mély bölcsesség kerített a hatalmába. Hálás vagyok ennek a pillanatnak, hálás vagyok ennek az érzésnek, mert ma egy fontos kételyben állt mellém, bizonyítva, hogy nem őrültem meg teljesen, és ne veszítsem el a reményt!

A megérzésen túl a találkozást ma is jelek és szerencsétlen egybeesések övezték, bár bele gondolva nincs ezekben sok újdonság, kicsit mintha ismét dejavu-m lenne. Február 26-i „Magzagra fűzött dolgok” posztomhoz hasonlóan ma egy következő koncertem jogi és technikai részleteit terveztem telefonhívásommal egyeztetni, emiatt sétáltam ki a folyosóra. A zene kulcsszerepét jó pár alkalomman boncolgattam már, elméletem idővel egyre több támaszra lel. Fél éve nem láttam a Lányt, és ma pont akkor pillantom meg mikor az Ő ihlette dalok nyilvános bemutatásának részleteit szeretném egyeztetni. Mikor is láttam Őt utoljára? Mikor az első fellépésem részleteit tisztáztuk a 2 napos céges tréning szervezőjével. Véletlen lenne? Én erre nem mondanék semmit, mindenesetre az előfordulásának valószínűsége nagyon, de nagyon alacsony. Aztán a hurok, a csavar a történetben, a totális véletlen, az árny, ami hibákra sarkall, a szerencsétlenség, a félreértéseket okozó mindig felbukkanó gát ma is beleszólt a pillanatba. Az első telefonbeszélgetésben feleségemmel egyeztettünk egy apróságot, és pont búcsúzóban voltam, mikor a Lány a közelembe ért. Hallotta szavaim, és biztosra veszem tudatában volt annak, kitől búcsúzok a telefonban. Egy levegős „Szia” után megszakítottam a beszélgetést, és a Lány után fordítottam a tekintetemet, aki a sarkon befordulva rögtön eltűnt szemeim elől. Szia... Micsoda egy jelkép lehetne, ha nem lenne ismét félreértve. Ez az egy szó ma egyszer kimondva egyidőben jelentett búcsúzást a telefonban, s üdvözlést a személyes térben.

Nagyon furcsa ez a nem szűnő folyamatos vonzás és a beteljesülést gátló tényezők megjelenéseinek a párhuzama. Fogva tart valami, nem enged távolodni, de a közeledési lehetőségekbe is mindig tartogat valami buktatót. Mintha egy tudatos erő tartana ebben a felfokozott köztes állapotban, azért hogy fejlődjek, alkossak, higgyek. Én mindenesetre dolgozok tovább, mert csakis ez lehet az egyetlen út a változáshoz!

>> következő - Felejtés

<< előző - A legnagyobb hiba, amit egy smile-val el lehet követni

A teljes történet itt kezdődik

A mai poszt megemlékezésében a kettősség furcsa mód most is fáradhatatlanul ott ücsörög a libikóka két végén, hol az egyik, hol a másik emlék kerül feljebb vagy süllyed alább. Két élesen szembenálló történet, az érzelmi amplitúdó két legtávolabbi pontja, az Alfa és az Omega aminek ma évfordulói vannak. Ez a két ellentétes erő, a tűz és víz, a világosság és a sötétség, avagy a boldogság és a szomorúság, ami folyamatosan szemben áll és harcot vív bennem. Szeretnék középen maradva függetlenedni e két erő játékától, szeretném eldönteni és szabályozni melyik emléknek engedek teret hangulatom és érzelmeim hangolásához. Úgy érzem ez ma talán részben sikerült is.

Két évvel ezelőtt pontosan augusztus 3-án történt köztünk valami csoda. Órákon át éreztük egymás testi közelségét, testünk lelkünk repdesett az örömtől, mert szabadon, frusztrációktól és kilátástalanságtól nem gyötrődve tudtuk megélni a pillanat minden apró szépségét. Történetünk második legmeghatározóbb élménye ez, de kétség kívül ez volt az a pont mikor a legközelebb álltunk egymáshoz. Számomra az emlék fontosságát kiemeli az a véletlennek is titulálható egybeesés, hogy az estét megelőző bő egy hétben mindketten ugyanúgy megálmodtuk, kvázi előre láttuk ezt az éjszakát. Az álmok utat mutattak nekünk.

Tavaly aztán egy banális hiba vagy félreértés kapcsán sikerült eljutnunk a legtávolabbi ponthoz, ez volt ugyanis az a nap mikor a Lány minden online kommunikációs csatornát zárolt, letiltott minden üzenetküldő rendszerben. Ismét a sors fura fintora ez, vagy egy terv szükséges része, amire a véletlennek tűnő történések utalni próbálnak. Márciusban elkezdtem írni egy dalt, amit több hónapnyi csiszolgatás után július vége felé elvittem egy hivatásos zenészhez, aki készített belőle nekem egy hangszerelt zenei művet. Azóta is ez az egyetlen stúdió minőségű hangszerelt alkotásom. A dal a legmélyebb fájdalom energiáiból íródott, de mégsem szomorú, a gondolati képek közé rejtett reményről, hitről, csodálatról és bíztatásomról szól. Mikor augusztus 1-én vagy 2-án délelőtt megkaptam a végleges verziót, leírhatatlan örömben úszkáltam. Úgy éreztem megtörhetem a jeget, egy csapásra megfordíthatom egyre távolodó hajóinkat, elhatároztam, hogy augusztus 3-án, az egy évvel korábbi csodaszép este évfordulóján kiposztolom a dalt a nagyvilágnak. 2018 augusztus 2-án 17:23 perckor ebben a felfokozott érzelmi hangulatban a WhatsApp üzenetküldő rendszerben látva, hogy a Múzsám online, küldtem egy smile-t. Egy ilyen semmitmondó smile társalgásunkban korábban jelentéssel bírt, mikor még valamikor 2017 őszén közel álltunk egymáshoz, Ő is küldött nekem ilyet, csak azért mert online-nak látott. Az eltávolodás korában hónapokig figyeltük egymást az applikációban, az a kicsi zöld pont tűnt akkor a legközelebbi kapocsnak. Ezekben a hónapokban tucatnyi alkalom adódott volna egy ilyen jelzés érétkű smile elküldésére, de valahogy akkor ezt mégsem tettem meg. Az egy évvel ezelőtti üzenetem aztán válasz nélkül maradt. Másnap reggel a dal posztolása után feltűnt egy furcsaság, aminek utánajárva jött az igazi hidegzuhany. Ekkor szembesültem vele ugyanis, hogy minden alkalmazás minden lehetséges formájában le lettem tiltva. Ez így önmagában sokkolóan hatott rám, aztán erre rá jött a felismerés, hogy így a dalom sem juthat már el hozzá. Én nem hiszem, hogy van ennél nagyobb hiba, amit egy smile-val el lehet követni. Hiába társítottam egy mosolygós kis figurához, hogy örülök a jelenlétének, illetve hiába viszonoztam ezzel egy régebbi gesztust, ha Ő ezt teljesen máshogy értelmezte. A kommunikációs csatornák azóta is halottak, a későbbiekben posztolt 8 további dal sem tűnhetett fel soha sem a hírfolyamai közt.  

Testi közelségének az emléke nem számít, és az sem számít, hogy nem tudok vele chat-elni, mert ami igazán számít, az egy sokkal mélyebb valami. Ami igazán számít az időtlen, ilyen a csodálatom, a nem múló szeretet és hiány érzései, a folyamatos segítő szándék és a fejemben fel-felbukkanó képek és megérzések. Máshogy kellene használnunk ezt a mérleghintát, nem a két végén egymástól távol a játékszer kénye kedve szerint himbálózva, szüntelenül le-fel, le-fel hullámozva, azt is ellentétes periódusban, hanem meg kellene tanulnunk a körülményeinket, az eszközöket máshogy használni. Mi lenne, ha leülnénk a libikóka forgórészét közrefogó két vaskos fa cölöpre egymás mellé? Egyikünk az egyik cöveken, másikunk a másik cölöpön foglalna helyet, így stabil összeköttetésben állnánk egymással egy vastag fémrúd által, ami a mérleghinta központosító szerepét tölti be. Az egyetlen stabil pont ez. Máris megállna minden hullámzás, megszűnne minden bizonytalan bolyongás. Ebből a nézőpontból hirtelen minden más értelmet kaphatna. Sokat hibáztunk, tanulunk belőle, ma már látszik, hogy nem szabad minden hintára felülnünk, hanem folyamatos odafigyeléssel és nyitottsággal keresnünk kell az utat az útvesztőben. Én már nem szeretnék többet bénázni és további hibákat elkövetni!

>> következő - Vonzás és taszítás párhuzama

<< előző - Fantázia lenne csak csupán?

A teljes történet itt kezdődik

Szabadságolással és kikapcsolódással töltöttem az előző bő egy hetet, aminek hatására a mocsár legutóbbi szorítása ismét alább hagyott, bár gyanítom a ciklikusság törvényszerűségének köszönhetően ez a szabadságolástól függetlenül is bekövetkezett volna. Néha úgy érzem a levél elküldése változtatott valamit, legalább is bennem, talán felszabadultabbá váltam, megnyugtat a tudat, hogy megpróbáltam. Igaz ettől még nem sikerült lezárnom semmit sem, csak próbálom a negatív gondolataimat elterelni, amik főként érzések formájában törnek rám, s emlékét megőrizve próbálok valahogy továbblépni. Valószínűsítem, hogy Ő is rendelkezik valamiféle információforrással, figyel engem, mert hasonlóan, mint júniusban, a múlt héten 2 alkalommal is meglátogatta közvetlen kollegáimat s jókedvűen beszélgetett velük, amíg én az irodától távol szabadságomat töltöttem. Miért csak akkor tesz látogatást nálunk mikor én távol vagyok? Kerül engem, ez nem kérdés, de vajon mi lehet ennek a viselkedésnek a forrása? A gyűlölet, netán a félelem? Esetleg tiszta lekének egy magasztosabb megnyilvánulása? Talán ezzel a viselkedésével tudat alatt, vagy tudatosan engem próbál védelmezni? Talán így szeretné hétköznapjaimat könnyebbé tenni? Hiszem, hogy Ő egy eltévedt szárnyaszegett angyal, aki megérdemli a boldogságot!

Hát nem tudom... furcsa ez a mai nap is. Vajon miért van az, hogy törekvéseimtől teljesen függetlenül, intenzív érzetek kíséretében ma ismét feltűnően sokszor bukkant fel a Lány léte a gondolataim közt? Énekórára tartottam, s 4 óra előtt pár perccel a próbaterem épületéhez közelítve, mint egy papírzsbkendőt pár csepp folyadék, úgy itatott át teljesen az érzés, hogy Ő, a szelleme, a lelke, vagy lényének bármiféle kivetülése szorosan mellettem, velem van. Nem úgy mellettem, mintha kezén fogva, vagy átkarolva együtt sétálnánk, hanem mintha rajtam lenne, vagy mintha belülről töltene ki. Hirtelen megtorpanttam, egy pillanatra úgy éreztem mintha egy másik dimenzió kapuja tárult volna ki előttem. A villanásként megjelent érzések fénye idővel aztán lecsengett.

Tudomásom szerint, bár ez nem tudom mennyire fedi a valóságot, a Lány szerdánként délután öt és hat között jár zongora órára, pontosan akkor mikor én az énekórámmal végzek. Egy kis érdekesség, nem több, úgy gondolom bőven lehet a véletlen margójára írni, hogy egy napon majdnem egy időben járunk zenei oktatásra. Sokkal érdekesebb viszont a mai második érzelmi megnyilvánulás, ami végig söpört rajtam. Tudom, nem kell mindenben jeleket keresni, talán minden történés a képzelődéseim megnyilvánulása, de a nem mindennapi furcsaságok ismét kérdéseket vetnek fel bennem. Miért pont most? Máskor miért nem? Miért ilyen hirtelen és miért ilyen intenzitással? Miért ilyen élethűen? Fél hat környékén ismét megjelent egy mindent elsöprő érzés. Lelki szemeimmel láttam, testem minden porcikájával éreztem, ahogy a hasánál szorosan átölelve ott ülök mögötte, hozzábújok, az államat a jobb vállára fektetem és zongora játékát hallgatva magamba szívom a lényét. Részesévé válok, elmerülök benne, és egyesülök ezzel a tökéletes harmóniával.

Miből gyökereznek ezek a képek és érzések? Mi az az erő, ami a markában tart, s aminek a foglya vagyok? A pillanatnyi tudatosságomtól függetlenül keletkeznek ezek a gondolatok, de mégis ki hozza létre őket? Egyedül én? A különböző kvázi eseményeket, amik időnként lefutnak bennem, én programoznám fantázianyelvvel? Lehetséges, hogy megvan bennem az ehhez szükséges erő? Én hoznám létre a körülményeimet, a jeleket, az álmokat, a tudat alatti valósághű érzések megnyilvánulásait? Én másban hiszek, nehéz lenne ezt így elfogadnom, de ha mégis így lenne, akkor viszont megvan bennem az erő, hogy a sok elhibázott lépés után megtaláljam az utat vissza hozzá. Fogjuk fel, hogy Ő nem véletlenül él bennem, hanem iránytűként utat mutatva. Úgy érzem továbbra is az ösztöneimre kell hallgatnom, akkor is, ha néha az utazás testileg és lelkileg teljesen kifacsar.

>> következő - A legnagyobb hiba, amit egy smile-val el lehet követni

<< előző - Nem az emléke, a hiánya él bennem

A teljes történet itt kezdődik

Erősnek kell maradnom akkor is, ha most jött el a vége, bele kell kapaszkodnom a tudatba, hogy ugyan felkészületlen voltam, későn jöttem rá a lényegre, sokat hibáztam és megbántottam Őt, de megpróbáltam kijavítani. Döntöttem, Őt választanám, s ezt meg is írtam Neki. Nem hagyhatom, hogy a remény és a veszteség szembenállásának örökös bizonytalanságban hiánya tovább zúzza szét lelkem építőkockáit. Megmásíthatatlan tény, Ő örökre megváltoztatott bennem valamit. Egy részről megajándékozott a csodálat, a vonzódás és ragaszkodás egy olyan mélységével, amit a szerelem szóval butaság lenne elbagatellizálni, mert itt már az emberi elme sem képes felfogni, ami körülötte történik, másrészről eltávolodásunkkal magával vitte lelkem egy részét. Sokat adott, és szeretném hinni, hogy Ő is kapott tőlem valamit a szenvedésen kívül. Meg kell tanulnom az emlékét a boldogság felidézésére használni, és minden nap szem előtt tartani, hogy Őt szeretni a legszebb dolog a világon!

Most, hogy a régi emlékeket felidézve töltekezni próbálok belőlük, szép lassan újra rájövök, hogy Ő sokkal többet látott bennem, mint én saját magamban. Mondjuk ez fordítva is igaz. Jó hatással lennénk egymásra, ez nem vitás, mert ha valakinek a hiánya közel 20 dalt és ennek a történetnek a megírását kihozta belőlem, akkor a társasága az egekig repíthetne. Viszont nem lehetek telhetetlen, hálával tartozom a Teremtőnek azért amit kaptam. Nem szabad szomorkodnom, örülnöm kell ennek az égi ajándéknak, s ha egyszer majd tényleg el tudom Őt engedni, akkor ezt a jutalmat talán teljes mélységében meg tudom majd élni.

Idővel sok emlék megkopott, történetünk bizonyos részletei a feledés homályában immár az enyészeté. Talán egy sötét raktárhoz hasonlító tárhely mélyen még léteznek valahol, de tudatos elmém már nem képes a tárhely fekete bugyraiból azokat előkeríteni. Aztán vannak emlékek, amelyek a dalaimban, vagy a posztjaim sorai közt hosszabb időre konzerválódnak, így védelmet kapnak a lassú, de biztos felejtés ellen. Vannak dolgok viszont, amelyek ellenállnak az idő vas fogának, s ezeket a legnehezebb megérteni és feldolgozni, mert örök érvényűnek tűnnek. Bármilyen pusztító is tud néha lenni, de nem szabad feladni a hitemet, hogy minden, ami körülöttem történik, az nem lehet csupán a véletlen műve. A tudatosság határmezsgyéjén viszont arról sem szabad megfeledkeznem, hogy feltételezéseket tényként kezelni veszélyes dolog, mert azok hamar kibillenthetnek a valóság realitásából. Újra és újra előkerül a kérdés, a történések körülöttem az én fantáziavilágom kivetülései lennének, vagy egy feslőbb terv részei? Hiányzik! Folyamatosan! Az emlékek idővel megkopnak, talán változnak is a fantáziavilág hatására, de hiánya változatlan intenzitással kíséri végig napjaimat.

Mintha már az ismerkedésünk szakaszában is egy felsőbb erő hatott volna rám, illetve betekintést nyerhettem volna egy megmagyarázhatatlan tervbe, legalább is a jelek már akkor is ezt mutatták. Az az én hibám, hogy ezeket a jeleket én akkor még nem vettem komolyan. Egy mély igazságból merítkezve ösztönösen mondtam dolgokat, amiket talán nem kellett volna. Egy másik életben – ez is elhangzott a számból mikor még messze nem voltam tisztában a Lány személyének fontosságával. Sokat hibáztam, amivel ellöktem magamtól, talán ezek a botlások is részei a tervnek, aminek most a levét iszom. Itt tartok ma, így alakult, talán tényleg csak egy másik életben lesz lehetőségem ismét a közelébe kerülni, de én várni fogom a pillanatot örökké és még jó sokáig!

„Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!”

Müller Péter

>> következő - Fantázia lenne csak csupán?

<< előző - Körbe-körbe forgó körhinta

A teljes történet itt kezdődik

Tényleg mindig ugyanúgy ismétlődnek a dolgok, a vélt hullámzás és ciklikusság is csak egy végtelen körforgás kivetülései. Úgy néz ki körülöttem minden csak körbe-körbe futkos, ahogy azt az előző posztomban írtam. Többször volt rá példa, hogy feladtam a reményt, elfogyott a hitem, aztán mindig jött valami történés, egy jel, egy álom, ami visszahúzott a történetbe. Ez most sincs másként. Az utóbbi pár napban elég pesszimista hangulatba kerültem, újra eljutottam arra a szintre, hogy feladnám és elfelejteném az egészet, aztán tegnap este észrevettem két nem fogadott hívást a keddi napról azon a telefonomon, amit a trójai faló SMS elküldésével állítottam üzembe még múlt novemberben. Mikor már biztos voltam az érzelmeimben vásároltam ugyanis egy SIM kártyát, beletettem egy régi készülékbe, amiről elküldtem egy rövid üzenetet. A válaszra reménytelenül várva egy idő után már feleslegessé vált a bejövő üzenetek ellenőrzése, ha Tőle nem kapok üzenetet, más úgysem fog keresni, mert az új telefonszámot az ismerőseim közül senki sem ismeri. Néha feltöltöm és bekapcsolom a készüléket, aztán hagyom lemerülni s hetekig pihenni. Most sem történt máshogy. Múlt héten a levelem elküldése napján ismét előkerült a telefon, amit feltöltés után bekapcsolva hagytam. Szerencsére ezek a régi készülékek használat nélkül akár két hétig is kibírják egy töltéssel, így történhetett meg, hogy a megfeledkezett telefonon tegnap késő este felfedeztem a három nappal ezelőtti ismeretlen számról kezdeményezett hívásokat. Szerinted milyen gondolatok futottak végig az elmémben, milyen érzésekkel feküdtem le aludni?

Az éjszaka álmot hozott, az álomból felébredve körülnéztem a sötét szobában, az utcáról még csak az éjszakai világítás fényei szűrődtek be, messze volt még a hajnal. Az álom képei elevenen éltek bennem, de mint az utóbbi időkben ez egyre inkább jellemző, a reggeli ébredés után a nappal tudatossága óráról-órára egyre jobban elfedi a képeket. Bárcsak az álmok lehetnének az enyémek, legalább az álmok lennének maradandók, hogy sokáig átérezhessem őket, de sajnos ezek a megfoghatatlanul élethű villanások is csak jönnek, aztán rövid idővel gyorsan szertefoszlanak. Találkoztunk valahol, de nem tudom már felidézni milyen körülmények között, szóba elegyedtünk és valahogy minden olyannak tűnt, mint régen. Közvetlenek voltunk egymáshoz, a társalgásunkat őszinte érdeklődés és vonzalom jellemezte. Idővel aztán autóba ültünk s együtt indultunk el valahova. Vezetés közben zsebemben rezegni éreztem a telefonomat, mindketten tudtuk, hogy a feleségem hív. Nem akartam felvenni a bejövő hívást. A Lány az álomban bíztató szemekkel rám nézett, nem volt szükség szavakra, mert én pontosan éreztem és értettem a kérést a tekintetében, hogy végre vázoljam a helyzetet otthon, ne féljek, Ő mellettem van. Később a társalgást egy önkiszolgáló étteremben folytattuk, ahol mindketten halat választottunk ebédre, ha van ennek bármiféle jelentősége vagy értelme a történet szemszögéből. A momentumra viszont már nem emlékszem, ami kizökkentett a továbbiakból, hiányoltam is a folytatást mikor felébredtem. Nem volt ebben az álomban semmi ellentmondás, újra együtt voltunk, igaz előttem még egy óriási lépés állt, de Ő végig ott volt mellettem támogatóan. Ismét egy álom, amely hitemet felpezsdíthetné, de sajnos én egyre nehezebben tudok hinni a körbe-körbe futó körhinta szédítő ígéreteinek. Megszédülök! Mikor lesz már végre vége ennek az egésznek? Lesz e valaha az életben a jeleknek, álmoknak, a hitemnek s elvárásomnak kézzelfogható eredménye?

Délután felhívtam a telefonszámot, kiderült hogy egy korosabb úr a vejét kereste pár napja azon a régi hívószámon ami most már hozzám tartozik. Nem bírom tovább! Belefáradtam a fel felvillanó reménysugarak ígéreteibe és azok csalódásaiba. Ó Uram mit kell tennem hogy ez a fájdalom végre enyhüljön kicsit? Felejteni? De mégis hogyan? Képtelen vagyok rá! Ebben a történetben a saját elveim válnak köddé, lassan szétesik az értékrendszerem, minden, amiben eddig hittem, s ahogy az életet éltem, szétbomlani látszik. Miért vagyok az utóbbi napokban újra ennyire mélyen, miért hagyom el magamat? Az éjszakáim ismét nyugtalanok, rosszul és keveset alszok, nappal a fáradtság ólomleple nyomaszt, a dolgaim nem akaróddzanak összeállni, de ezt nem lehet ok arra, hogy depresszióssá váljak. Mi hat rám ilyen erősen? Szeretném hinni, hogy kölcsönös gondolataink okozzák azt a pusztító hiányérzetet mindkettőnkben, de sajnos már nem megy. Az a láthatatlan szál talán már régen megszűnt létezni, s most omlanak le bennem egy plátói szerelem bástyái.

„Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni, vagy látni, tudva azt, hogy pokoli messze van.”

Leiner Laura

>> következő - Nem az emléke, a hiánya él bennem

<< előző - A saját farkát kergető kutya

A teljes történet itt kezdődik

Fiatalabb koromban a születésnapjaimon volt még bennem egyfajta várakozás, volt a napnak egy körülírhatatlan varázsa, de mára sajnos ez is megkopott. A közösségi média elterjedésével a születésnapi jókívánságok száma ugyan növekedett, de jelentőségük egyre inkább csökkent. Boldogságot és jó dolgokat kívánó üzenetek küldése szinte már automatikussá, jelentőségük felszínessé vált. Hiába a sok jókívánság, a tucatnyi üres üzenet nem sokat emel a hangulatomon. Valahogy mostanság semmi sem jön össze. Talán ez csak egy rövid hullámvölgy mikor a dolgok körülöttem nem hajlandóak összeállni, vagy a negativitást sugárzó hangulatom miatt én élem meg inkább kudarcként a mindennapos történéseket. Ma sincs ez másként. Reggel a kedvenc napszemüvegemet a tokjából elő véve szembesültem a szomorú ténnyel, hogy letört a szára, majd később a kávézóban fahéjat szerettem volna szórni a kávémra, de az pont elfogyott. Szóval ehhez hasonló apróbb és jelentősebb történések hatványozottan lehangolóan hatottak rám a napokban.

Levelemre a mai napig semmi reakciót sem kaptam, hangulatomra valószínűleg ez a bizonytalanság is rányomja a bélyegét. Az olyan álmok sem sokat segítenek, mint például amiből ma kora hajnalban ébredtem. A múzsám fekete fehérneműben volt, s azt ugyan nem tudom milyen pozícióban, de én fejemet a hasára hajtva, derekát szorosan átölelve a megbocsátásáért rimánkodtam. Ő távolságtartónak tűnt, de nem volt elutasító. Az álomból felébredve a reggeli elfogyasztása után meglepetésként egy picurka trüffel tortát kaptam egy vékony szál gyertyával a tetején. Ilyen jeles napokon a gyertyát elfújva kívánni szoktak az emberek valamit, ez villant át hirtelen a gondolataim közt, s következő pillanatban a gyertya elfújására készülődve már a Lány uralta a gondolataimat. Boldog születésnapot! Bárcsak Tőle is hallhatnám! Ez a két szó Tőle ma egyenes út lenne a boldogsághoz!

Úgy érzem feladnám az egészet, egyszerűen nem tudok pozitívan töltekezni a jelekből, amelyeknek az előfordulásából ma sem volt hiány. Volt egy hajnali élénk álmom, aminek a jelentését nem tudom mire vélni, aztán a munkaidőm végeztével is történt valami nem mindennapos momentum. Az iroda házban a lift hívógombját megnyomva valaki a hátam mögött hozzám szólva határozottan a Lány keresztnevét ejtette ki. Hirtelen szóhoz sem jutottam, nem tudtam mire vélni az egészet. A szintén haza induló kollegám látva a zavarodottságomat az érkező liftre mutatott, kis időbe telt mire felfogtam a szituációt. A női keresztnévvel, annak kezdőbetűjével a liftet azonosította, tudniillik az irodaházban a felvonók A-tól F-ig vannak jelölve.

Ilyen ez a mai nap, olyan amilyen, de meg kell említenem a tegnapi nap felkavaró látogatását is, ami szintén hatással lehet a jelenemre. Délelőtt páran felkerestük a régi irodaházunkat, ahonnan a múlt év májusában költöztünk el. Az áttelepülés egybe esett a tavalyi mélypont megélésével, akkor még reménykedtem, hogy egy új környezet segít majd a felejtésben. Nem segített, azóta ez már bebizonyosodott. A bő egy év alatt változott pár dolog a régi környéken, bezárt az ebédlő, ahol Ő egyszer például a pénztárra várakozó sorban elbújt mögém egy korábbi barátját megpillantva, a kávézó sem létezik már a régi formájában, ahol néha süteményt ettük, a környék kihaltnak, elhagyatottnak tűnik, de az emlékek minden üres utcát, falat, burkolókövet, minden bokrot megtöltenek. Az épület és a környék apró részletei mind mind Rá emlékeztetnek, felelevenedtek bennem társalgásaink, s mindannak a megfogalmazhatatlan pezsgésnek és örömnek a fátyla, ami a közelében folyamatosan hatott rám.

Régen volt, igaz volt, de mi maradt belőle? Nagyon hiányzik a Szerelmem, fáj a hiánya, sajnos mára elfáradtam, átmenetileg pesszimistává váltam! Ugyanazokat a köröket teszem meg időről időre, van mikor csupán a Lány létezésének a tudata is boldoggá és kiegyensúlyozottá tesz, máskor a hiányába merülve süllyedek el a semmittevés és kilátástalanság tengerében. Posztjaimban csak ismételgetem magam, aminek lássuk be, nem sok értelme van. Sokkal inkább szeretnék valami újról, valami történésről, valami igazi hírértékű tényről beszámolni. Az idő majd megmondja meddig lesz folytatása a soraimnak, és a történet milyen irányt vesz. Az idő majd megoldja… Micsoda közhely! Hiába, úgy néz ki ebben a történetben semmit sem képes megoldani az idő, mintha nem is létezne idő, úgy néz ki a Lány iránt táplált belül mélyen megbúvó érzéseim immunisak az idő múlására. Úgy érzem csak körbe- körbe futok időtlen mint a saját farkát kergető kutya.

>> következő - Körbe-körbe forgó körhinta

<< előző - Rejtélyes Evelin

A teljes történet itt kezdődik

Múlt hét szerdán a Facebook hírfolyamot görgetve, ha jól számolom egy tizenkét éve nem látott ismerős fényképén akadt meg a tekintetem. A hölgyről, nevezzük Evelinnek, azt kell tudni, hogy a Múzsámhoz hasonlóan zárkózott, magányos életét él. Nem a kompozíció, nem a háttér, nem a fények és színek, és nem csak a nőiessége miatt tetszett meg az a kép, hanem valami más miatt, mondhatnám, hogy a kisugárzása fogott meg. Egy olyan ember, akit meggyötört és kifacsart az élet, s most a róla készült képen mégis magabiztosságot, és erőt vélek felfedezni, okkal kelti fel az érdeklődésemet. Hirtelen kíváncsivá váltam, érdekes lenne megismerni a történetét, hogyan sikerült a minden kilátástalanság mélyéből ide egyedül visszajönnie. Azóta váltottunk pár sort, talán össze is futunk majd a közeljövőben, s ha megtisztelne a bizalmával szívesen meghallgatnám, ha mesélne a mélypontról, az oda vezető útról, a próbálkozásokról, a visszazuhanásokról, az egyre mélyülő mocsárról, a lemondásról és a felébredésről.

Ej, gyarló ez az élet, nem csoda ha ismét kételyekkel küzdök belül. Itt van az említett régen látott ismerős és nagyon úgy tűnik, hogy a Lányt kezdem látni benne. Pár évvel idősebb a Múzsámnál, de személyiségük, sorsuk és életterük nagyon hasonló. Evelinnel váltott chat üzenetekben szinte a Múzsám gondolatai és korábbi sorai elevenednek fel bennem, ami megrémít kicsit. Bennem lenne ekkora hiba? Érdeklődésem Evelin felé nem más mint szimpla képmutatás? Mi áll az érdeklődésem központjában? Evelin saját története, vagy az a szánalmas kapálózás, ahogy Őt keresem benne? Na ezeket a gondolatokat gyorsan el kell kergetnem az elmémből!

Azt gondolom a sors, mint olyan, nem teljesen egyedi történeteket tartogat számunkra. A földi úton minden embernek leckéket kell megoldania, de az Élet formálta iskolapad nem nyújthat mindenki számára teljesen egyedi fejlődési területet. Sablonokból építkezik, ugyanazokat a leckéket adja fel házi feladatnak attól függően, hogy éppen mi az aktuális fejlődési irányunk. Az irodalomban, legyen az múltbéli vagy modern, a zenében, a művészetekben folyamatosan meg-megjelennek ezek a sablonok. Úgy szemléltetném ezt a gondolatot, mint a természetben például két fát. Mindegyiknek van gyökere, törzse, ágai, levelei, komplett lombkoronája. Távolról nézve nincs köztük semmi különbség, de közelebbről vizsgálva mindegyikben van valami egyedi. Az egyéniségük különbözővé teszi őket, de akkor is csak lombhullató fák maradnak ugyanazokkal a feladatokkal, és soha sem fognak örökzöld tűleveleket növeszteni. Biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonló élethelyzetben is jó páran élnek, akik hasonló gondolatokkal és érzelmekkel szembesülnek nap mint nap. Ugyanazon a leckén dolgozunk, csak egyéniségünk, lelkiségünk, neveltetésünk, körülményeink birtokában más eszközökkel állunk neki a feladatnak. 

Ahogy a mai témával kapcsolatban rendszereztem a gondolataimat, szemet szúrt még valami. Talán csak az események véletlen együtt állására bukkantam rá, talán valami másra, jelenleg ez még homályos számomra, mindenesetre elgondolkodtató. Még 2006-ban egy októberi péntek délután Evelinnek maradt némi sürgős befejezendő munkája az irodában, s én is csak később tudtam indulni a hétvégére szervezett munkahelyi rendezvényre, s úgy adódott, hogy együtt utaztunk a többiek után. Megmagyarázhatatlan várakozás előzte meg az eseményt, amit akkor még nem tudtam hova tenni, de aztán a találkozó örökre beíródott az emlékezetembe, ugyanis ott ismertem meg feleségemet, aki rögtön elvarázsolt, s aki első pillanatban furcsán ismerősnek tűnt, habár előtte sohasem találkoztunk. Evelinnel érkeztem az eseményre, akiről utána közel 11 és fél évig szinte semmit sem hallottam, amíg nem 2018 márciusában a Facebook fel nem dobta lehetséges ismerősként a frissen létrehozott felhasználói profilját. A véletlen együtt állásra itt leltem rá először, ugyanis ez a történés szinte napra pontosan megegyezik a Múzsámnak írt szomorú, elengedő, illetve lemondó levelemmel és az azt követő szívbe markoló fájdalommal. Evelinnel váltottunk pár sort aznap vagy másnap, s aztán a múlt hétig csend volt, mindaddig, amíg szemet nem szúrt a fényképe, pontosan azon a napon, mikor én véglegesítettem a Múzsámnak mindent tisztázó levelemet, s amit aztán rá két napra el is küldtem. Ismét csak egy véletlen lenne, hogy Evelin az elmúlt években minden fontos szerelmi, illetve lelki mérföldkőnél megjelent a közelemben? Ez egyre abszurdabb! Próbálom hinni, hogy nem őrültem meg teljesen!

>> következő - A saját farkát kergető kutya

<< előző - Sok hűhó semmiért

A teljes történet itt kezdődik