Elküldtem a levelet. Csend van bennem. Ahogy ráklikkeltem a ’Küldés’ gombra, azon kívül, hogy a levél a küldött üzenetek közt landolt, nem történt semmi sem. Nem emelkedett meg a pulzusom, nincs bennem feszültség, nincs bennem elvárás egy esetleges válasz érkezésével kapcsolatban. Írhatnám, hogy leesett a vállamról egy súly, de jelenleg ezt sem érzem a minden leplet felfedő őszinte levelem elküldését követően. Nem kattog az agyam olyan felesleges kérdéseken amit úgysem tudok most megválaszolni, például, hogy a Lány egyáltalán elolvassa e az irományomat, vagy rögtön törölni fogja, s ha elolvassa akkor hogyan reagál majd rá. Ez az Ő döntése, ebbe beleszólásom nincsen. Én nyugodt vagyok, mert a szívem szavai végre sorokká formálódtak s elhagyták börtönüket. Mondandómmal próbáltam félreértéseket tisztázni, ismét kapcsolatot teremteni, bíztatni és szeretni. Ha analógiát keresnék a mai meglepő nyugodtság érzéséhez, akkor az első debütáló fellépésem, az első koncert körüli csend ugrik be elsőként.

Tegnap este munkatársaméknál megtartottuk a kerti party-t, amin a Lány nem vett részt, a meghívót családi eseményre hivatkozva lemondta. Sok hűhó semmiért, csakis így tudok visszagondolni az előző posztomban bemutatott hétfői napomra. Tényleg felkavart aznap a találkozás gondolata, de belső ösztönszerű érzéseim lassan felülkerekedtek a pillanatnyi zavarodottságon, s valahol belül sajnos már biztosra vettem, hogy mégsem fogunk találkozni. Ez így nincs rendben, nem kerülhetjük folyamatosan egymást, beszélni kell az eltávolodás okáról, a feszültségek forrásáról. Ezen cél egyre fokozódó igénye is segített átbillenni a kétségek bástyáin, így végre hosszú idők tervezgetései után a félelmek egy része a mai napon forrásukat vesztették a levél elküldésével. Nem volt egyegyszerű döntés, bármilyen hihetetlen is, még tegnap este is árnyékban megbújó kezek és hangok próbáltak visszahúzni.

Meglehet, hogy itt ér véget az egész történet, ahogy kiadtam magamból a szívemben megbúvó őszinte érzéseket. Talán megkönnyebbülök, megszűnik belül a feszítő vágy és kínlódás, aztán az idő majd szépen lassan begyógyítja a sebeket. Az is lehetséges, hogy a félreértésekre reagálva elültettem egy apró magot, ami szunnyadása után majd kicsírázik, aztán idővel lassacskán megerősödve egyszer teljes pompájában szórja fényét a nagyvilágra. Nem tudom mit hoz a holnap, nem tudom hogy lesz e, s ha lesz, mi lesz a történet folytatása. Fogalmam sincs miről fogok beszámolni a következő posztomban, de nem gondolom, hogy ez gond lenne, ha lesz miről írnom írok, ha nem, ezesetben is írok majd egy utolsó mindent lezáró részt.

Most semmi mást nem tehetek, csak elhiszem, hogy megtettem egy újabb lépést a megoldások felé, a közeledés felé, s idővel lassan minden a rendes kerékvágásba terelődik. Ahogy este a felhők közt néha megbúvó dagadó Holdat nézem felerősödnek bennem a napomat végig kísérő nyugodtság, elégedettség és megbúvó boldogság érzései.

„Amikor a lelkünk legmélyéből szeretünk valakit, hiszünk valamiben, erősebbnek érezzük magunkat a világnál, és olyan derűs nyugalom száll meg minket, amely abból a bizonyosságból fakad, hogy hitünket semmi sem győzheti le. Ez a különös erő teszi, hogy mindig biztos döntéseket hozunk a megfelelő időben, és amikor a célunkat elérjük, meglepődünk a saját képességünktől.”

Paulo Coelho

>> következő - Rejtélyes Evelin

<< előző - Kerti party

A teljes történet itt kezdődik