Kirakat
3 napos külföldi kiküldetésem második estéjén a hotelszobám nyugalmában próbálom összeszedni az elmúlt két nap furcsaságait, frusztráltságom forrásait. Rögtön azzal a számomra szokatlan tényezővel kezdeném, hogy este tíz óra nyolc perckor az utcáról az ablakon át még mindig nappali világosság szűrődik be. Most kezd szürkülni az ég, szerintem fél tizenegy, háromnegyed tizenegy lesz mire besötétedik. Hátra dőlve, csendben elidőzve a gondolataim közt nem értem mi történik körülöttem. Eszembe jut egy korábbi posztom ’A távolság mi közelebb hoz’ címmel, mintha most is ez a forgatókönyv játszódna más díszletekkel. 1200 kilométer távolság választ el a Múzsámtól, de Ő egyfolytában izeg-mozog a gondolataim közt. A múlt heti fellángolás parazsa ma is aktívan fűt, bár pár napja még azt hittem mindez elhalványul majd s visszazökkenek az elmúlt 1-2 hónap megszokott homályába. Nem, nem így történt, sokkal inkább hiányának a fájdalmát éreztem minden egyes gondolatomnál, illetve minden egyes Rá emlékeztető dolog kapcsán. Ma felelevenedett a múlt, megismétlődtek a hiányából eredő, a tavalyi évet végig kísérő, szívbe markoló keserű érzések.
Délután az irodát hátunk mögött hagyva 2 munkatársam társaságában a belváros felé vettük az irányt. Utunk egy zongora szalon mellett haladt el. Az épület egyik termében klasszikus zongorák, a másik térben elektromos zongorák voltak kiállítva. Mintha az egész szalon egy nagy kirakat lett volna, az utcáról nézve is áttekinthető volt a csillogó csodaszép hangszerek tömkelege. Az átlagember szeme megakad ilyen látványon, én is így tettem, jól szemügyre vettem az egyik kedvenc hangszeremet, de ma a szalon mellett elhaladva szívszorító érzés kerített hatalmába, s egy sóhajtásnyi idő alatt romba dőlt bennem valami. Egy pillanatra megállva a kirakat előtt, a hangszerekre tekintve az a fájdalmas felismerés mart belém, hiába léteznek ilyen tökéletesen megalkotott hangszerek, ha én nem tudok belőlük szép harmóniákat előcsalogatni. Aztán a gondolatom vett egy fordulatot és a következő pillanatban már azon sóvárogtam, mi célt szolgál a megismerkedésem a Lánnyal, mire megyek a sok szép emlékkel, jellel, álommal, a telefonomon egy fényképpel, ha az ígéreteknek látszó képeket nem válthatjuk kölcsönös boldogságra, mert egyre csak távolodunk egymástól.
A sóvárgás itt nem ért véget, nem sokkal később egy kiszélesedő sétáló utca bal oldalán az egyik kirakatban menyasszonyi ruhákat pillantottam meg. Az üveg mögött kiállított körülbelül hét, nyolc menyasszonyi ruha közül automatikusan kiszúrtam egy hosszú keskeny szabású, felső részén csipkével díszített hófehér elegáns öltözéket. Végig nézve a ruhán eszméltem fel, s tettem fel a kérdést önmagamnak, mit is csinálok én most egyáltalán? Én tényleg a Múzsám esküvői ruháját választom ki ebben a pillanatban? Én most tényleg elképzelem Őt ezekben az öltözékekben. Igen, úgy tűnik így tettem, de nem az első alkalom volt. Második, vagy harmadik. Emlékszem, közelségünk fél évének utolsó harmadában egy este chateltünk. Úgy emlékszek vissza, mintha Ő akkor Hamburgból az egyik német TV adón sugárzott esküvői ruhákról szóló műsort kapcsán osztotta volna meg velem gondolatait s elképzeléseit a neki tetsző ruhákról. Aztán ezt megelőzően még korábbi emlékképeim is vannak, valamikor az ismerkedésünk és baráti kapcsolatunk kialakulásának idején, akkor, mikor szívből bíztattam és őszintén kívántam, hogy Ő is találja meg a boldogságát. Volt egy vízióm, egy vágyam, hogy ott vagyok az esküvőjén, részese lehetek a boldogságának, s annak idején egy kérés formájában ennek hangot is adtam. Talán csak hangosan kívánva annyit mondtam, hogy egyszer Ő is megtalálja majd a boldogságát s én szeretnék ott lenni az esküvőjén. Akkor még nagyon távoli és homályos volt az a kép, nem is sejtettem, hogy én lehetnék az, aki oltár elé vezetheti, s közvetlen közelről osztozkodhatnék az örömében. Ma ez a kép viszont utolért, kitisztult. Ahogy a sétálóutca bal oldalán kiállított menyasszonyi ruhák kirakatát elhagytam, gondolatban legyintve egyet az egész furcsa képzelgésre, tekintetemet az utca jobb oldalára elfordítva egy másik esküvői szalont pillantottam meg. A kirakatban a női és férfi esküvői ruhákat egymás mellé párban helyezték el, s amilyen gyorsan eljutott a tudatomig az üzlet kirakatának a képe, olyan gyorsan képzeltem el kettőnket azokba a ruhákba bújva. Itt aztán újra összedőlt bennem valami, ha ma eddig nem voltam elég frusztrált, ez a kép bevitte a mélyütést. Hirtelen a feladom, a francba az egésszel, a miért történik ez velem gondolatai blokkoltak le.
Pár pillanatig tartó sokk után viszont fordítottam a helyzeten, s rögtön feltettem magamnak a kérdést. Most akkor te szomorkodni akarsz? Jó ez így neked? Mi lenne, ha az adott képet próbálnád előnyödre fordítani? Talán mégis van az elmének teremtő ereje? Mit veszítenél, ha megpróbálnád? Szóval pár másodperccel később büszkén képzeltem el kettőnket egymás mellett azokban a csodaszép ruhákban. Ugyanazt a képet magam előtt látva már az öröm s a boldogság fuvallata érintett meg egy pillanatra. Most késő este hátra dőlve, szememet lehunyva, ugyanezt a képet próbálom újra és újra felidézni.
„Nincs elviselhetetlenebb betegség a szív fájdalmánál. Olyankor úgy érzi az ember, mintha ténylegesen is beteg lenne. Eltelik néhány hét, és egyszer csak azt érzed, hogy jobban vagy. Aztán pár óra alatt minden újra összeomlik.”
Liv Tyler
<< előző - Hetedhétországon is túl
