Kedves olvasóm! Ha idáig eljutva a történet sorainak olvasgatása közben bármikor is sajnálatot éreztél volna irántam, kérlek ne tedd! Nem vagyok rá méltó, és különben is úgy vélem engem nem kell sajnálni, mert a nagyvilág értékrendjében mindenem megvan. Van egy szerető családom, egy odaadó, türelmes és szép feleségem, 3 egészséges és jó képességű fiam, van hol laknunk. Igaz a lakásunk lehetne kicsit nagyobb, a gyerekek is biztosan élveznék, ha egy kertes házban élhetnének, ahol egy kutya válhatna hű társukká, akivel már gyerekkorukban megtanulhatnák a törődés fontosságát. Van egy jó autónk, minden évben eljárunk nyaralni, van hogy kétszer is, télen külföldi hegyekben élvezzük a téli sportok és a táj adta örömöket. Sokak szemében egy irigylésre méltó családi idill képét formálhatjuk meg.

Szép is lehetne így. Soha sem gondoltam korábban, hogy ez az idilli élet önmagában képes lehetne akár egy napra is nyirkos börtönfalak bezártság érzetével maga alá gyűrni. Nem szándékoztam én változtatni semmin sem, de az Élet úgy néz ki nem így gondolta, mert elsodort valahova. Történt valami megmagyarázhatatlan, magával ragadott, nem tudtam a vonzásnak ellenállni, s a megváltozott érzésvilágommal, a napi gondolataimmal, ezzel a történettel én rondítottam bele a korábbi harmóniába. Lássuk be ez így nagyon nem fair a családomra tekintve, úgyhogy kérlek kedves olvasóm ne sajnálj engem, mert gonosz vagyok. Becsapom a családomat és a szörnyű igazság az, hogy önző módon folyamatosan csak magamra gondolok. Nem mondató el, hogy olyan sokat foglalkoztam volna a Lány érdekeivel, nem igazán tartottam szem előtt valójában neki mi lenne jó, efölött bizony gyakran elsiklottam. Gyakrabban kellett volna megpróbálhatnám az Ő szemszögéből látni a történteket, persze ehhez nem ártott volna ha pár dolgot meg tudtunk volna beszélni, mert enélkül részemről az egész nem más, mint képzelődés. Mentségemre szolgálhat, hogy az eltávolodásunk egy kölcsönös önfeláldozáson alapulhatott. Fájt látnom a szemében a vonzódást, a vágyat s a menekülési szándékot az akkor még megvalósíthatatlannak tűnő összefonódásból. Nem tudtam mit tehetnék, csak Ő volt a fontos, a boldogsága, de a kialakult helyzetből Ő egyre inkább csak fájdalmat vitt magával. Én még a helyzetet sem voltam képes felmérni, nemhogy megoldani, de talán valahol egy felsőbb útmutatás vagy a tudatalatti irányított az önfeláldozás felé. Hiába féltem a hiányától, hiába fájt, el kellett engednem Őt, mert Ő az égvilágon mindig is fontosabb volt mindennél. Most 20 hónappal később itt ülök és a sorok közt azon rágódok, hogy ott és akkor csak ennyire tellett tőlem, és minden segítő szándék esztelen késszúrásként realizálódott az Ő történetében.

Ma már nem az az ember vagyok, aki voltam, és ez szimplán nemcsak azért van így, mert mások lettek a céljaim, s mások lettek a prioritások, hanem valami tényleg végérvényesen megváltozott bennem. Amit kaptam az áldás vagy átok? A Lány bizalmát és társaságát elvesztettem, de az Élet közben megajándékozott a dalszerzésbe vetett hittel és kitartással. Mindazt amit kaptam a zenéimmel szeretném tovább adni. Hiszem, hogy a dallamra ültetett és dalszövegben megfogalmazott érzéseket tovább tudom adni egy szűkösebb vagy egy szélesebb körű közönségnek.

De lássuk be, a zenére fordított időt is a családomtól veszem el. Úgy érzem már nem működök igazi apaként gyermekeim közelében. Igaz ők is nőnek és változnak idővel, így az apa szerepkör is áthangolódik, amire viszont nem tudok kellőképen reagálni, mert úgy érzem elhanyagolom őket. Elhanyagolok mindent, a családot, a munkát, s az összes olyan szükségesnek tűnő háztáji barkácsolást amiben korábban örömömet leltem. Tudom hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem valósítom egy a családomnál sokkal régebbi álmomat. Szeretném, ha legalább egy dalom bekerülne a rádióba. Nem miattam, ettől én nem lennék több, hanem ezáltal adhatnék valamit az embereknek. Ez a cél visz előbbre! Talán ez csak egy bizonyítási vágy, az igazi nagy dobás, kettőnk nagy találkozásának érdeme és értelme, de ez mégis csak becsapás, ha közben a családomat áldozom fel. A feleségemmel szemben gyarló és gonosz módon viselkedem, mert amit nap mint nap művelek az megcsalás. Nem csak egy megbotlás, hanem igazi árulás. Bő két és fél éve teljesen máshol járnak a gondolataim, az otthoni létem csak színjáték, és ezt senki sem érdemli meg!

„Minden cselekedetnek, ami elkötelezi a lelket, még ha az nem is tud róla, bűnbánat vagy szomorúság lesz az epilógusa. Bele kell nyugodni ebbe.”

René Char

>> következő - A tartozni valahová ösztöne

<< előző - Felejtés

A teljes történet itt kezdődik