Felejtés... Azt mondják majd csak akkor lesz vége, s akkor könnyebbülök meg, mikor elengedem Őt. Nem tudom valójában mit jelent ez az elengedés, nem tudom a gyakorlatban ez hogyan lehetne érhető. Ha morzsányi igazság is létezik abban az elméletben, miszerint lelkileg bármi módon közünk van egymáshoz, akkor kötve hiszem, hogy ez az elengedés a fizikai síkon száz százalékosan megvalósítható lehetne. Ahogy szép lassan megismertem Őt, ahogy lelkileg hozzá kapcsolódtam, úgy bolydult fel bennem valami, ami beindított egy nem szűnő vonzódást. Nem a testem vonzódik, amit talán megpróbálhatnék irányítani, hanem a lelkem. Hogyan lennék képes földi halandóként egy sokkal kifinomultabb létezést befolyásolni? Minden próbálkozás a róka fogta csuka esetével megegyező, mint ezt az elmúlt időszak jó párszor bizonyította.

A véletlen folytán vagy valami felső terv részeként egymásra hangolódtunk. Ezt a fajta közös frekvenciára hangolódást, vagy a frekvenciák találkozását egy régi analóg rádió csatornaválasztó tekerő gombjához tudnám hasonlítani, amit addig kell csavarnunk, amíg a kívánt rádióadó tisztán meg nem szólal. A különbség csak annyi, hogy ezt a tekerőgombot nem mi irányítjuk! Meglehet hogy testünk, tudatos énünk a túlélés reményében máshogy reagál és máshogy gondolkodik, ezzel hibákat követünk el, s akaratlanul megbántjuk a másikat. Talán a génekbe kódolt túlélési ösztön vesztettként tekint a kialakult helyzetre, s ennek értelmében próbál eltávolítani a szenvedés forrásától, így aztán előfordulhat, hogy egyszerűen csak szótlanul megyünk el egymás mellett. Mélyen legbelül a lélek viszont szenved! Ez a két lélek visszavágyna a társa, rokona, önmaga vagy tudom is én mi mellé! A két lélek, ha a fizikai síkon távol is egymástól, de együtt rezeg, ez az igazság, úgy hat mint egy törvény. Lehet ellene harcolni, de teljesen legyőzni szerintem lehetetlen. Ebből a forrásból táplálkozik minden körülöttem fellelhető dolog, szóval a lecke fel van adva. Mára viszont kezdem kiismerni a viszontagságokat, megjártam a mélységet, ismerem a hullámok természetét, megismertem hitem csodálatos erejét. Nincs ok, ami miatt ne folytatnám!

Hosszú az út, sok a tennivaló, de ha igaz a történet, ha a kapocsnak van némi realitása, akkor a megnyugvás mindkettőnk igénye és érdeme. A fejlődésem az Ő fejlődése is, ha én rendben vagyok, Ő is rendben lesz, aztán az Ő fejlődésével én is tovább léphetek előre, s ez a közös fejlődés lesz a kulcs, az érdem céljaink eléréséhez. Csakis a kitartó munka és a munka eredménye hozhatja el az üdvözülést! Soha de soha nem adhatom fel, mert ha így tennék, az egyenlő lenne a lemondással, céljaink elvesztésével.

Bepillantást kaptam a lélek rejtelmeibe, működésébe, hullámaiba és hatásaiba, de talán kezdek rájönni, kezdek beletanulni, hogyan tudom hasznosítani a felbukkanó megregulázhatatlan energiákat. Próbálnám, de nem tudom pontosan megfogalmazni ez a felismerést, ami sokkal inkább egy ösztönszerű érzés, illetve egy megerőltető és hosszú út, egy kemény megmérettetés hozadéka. Talán ennek egy lépéseként energiáimat mostanság újra a sportra fordítom, hogy a felbolydult test, szellem, lélek hármasát összerázzam kicsit. Időre lesz szükségem, hogy a pár évvel korábbi formámat és vitalitásomat visszanyerjem, de most ezt kell tennem. Ez az egyik feladatom. Erősebbnek kell lennem, mint korábban valaha!

Ma már látszik, véges határidőn belül el kell távolodom ettől a történettől. Attól tartok, hogy az írás az, ami önmagában a történet folytatását gerjeszti, az egyre bővülő posztok száma, az írás lendülete hajt folyamatosan tovább. Előbb utóbb meg kell próbálnom felfüggeszteni vagy elhagyni ezt a tevékenységet. Érdekes, hogy a dualitás ebben az egyszerű cselekvés sorozatban is mennyire megjelenik. Mindegy menekülésként, a belül fortyogó érzelmek kiírásának lehetőségével vágtam bele a blogírásba, mára viszont néha már úgy érzem, a saját történetem foglyává válok.

>> következő - Bűnbánat

<< előző - Vonzás és taszítás párhuzama

A teljes történet itt kezdődik