Egyre többször gondoltam az elmúlt hetekben, hogy a történet lassan az utolsó fejezeteihez érkezik, mert nincs már miről írnom. Az érzelmi hullámvasút, az álmok, a jelek kezdetben érdekesnek tűnhettek, de a folyamatos ismétlődéseikkel ezek egyre inkább fényüket vesztik. Bő 10 hónapja kezdtem az írást, akkor még remélni sem mertem, hogy idáig juthatok vele. Próbáltam kiírni magamból a fájdalmat, tervek és célok nélkül születtek újabb és újabb irományok. Félelmetes dolog innen visszatekintve azt látni, hogy közel 90 posztnyi iromány áll a hátam mögött. Igazából fel sem fogom, hogyan történhetett mindez velem. Nem vagyok én író, soha sem voltak ilyen ambícióim, de most mégis az jár a fejemben, hogy ez a történet könyv formátum után kiállt. Meddig folytassam? Van még értelme? 100 poszt kerek és óriási eredmény, október végéig össze is jöhet, amivel pontosan egy évemet mutathatom be. Ezek a tervek, de nem tudom az Élet mit tartogathat még a számomra. Ezt azért is gondolom így, mert ma ismét történt valami, valami furcsa, valami véletlen, valami megmagyarázhatatlan.

Fél 11 után pár perccel felálltam az íróasztalomtól s kisétáltam a folyosóra két telefonhívást elintézni. Egy percnyi beszélgetés után hirtelen megálltam egy pillanatra, ugyanis megpillantottam a Lányt a folyosón közeledni. Nem tudom az érzést pontosan megfogalmazni, közeledtével a szívem ismét hevesebben vert, amíg pár másodperc alatt kb. 1 méter távolságra szűkült köztünk a távolság. Egy pillanatig. Aztán sétált tovább. Mindeközben én telefonáltam, s tekintetemet próbáltam rajta tartani, talán ez kicsit visszafogottnak tűnt, de Ő sem nézett rám. Kívülről nézve idegenként haladt el mellettem, de mégis volt viselkedésében valami megmagyarázhatatlan. Gyűlölet lenne az oka, amiért rám sem nézett, amiért látszólag levegőnek nézett? Ha így lenne, azt nem kellett volna éreznem? Fél percre rá visszafele jövet én már nem beszéltem, a következő híváshoz kerestem telefonomban a telefonszámot. Egy pillanat alatt tűnt fel és láttam elsétálni, vajon én akkor miért nem szólítottam meg? Vajon benne mi játszódott le ezekben a pillanatokban? Egyszere volt távol és közel, ismerős és ismeretlen, így vagy úgy, de ragyogott, s ami furcsa az egészben, kicsit én is sugároztam. Tudatos énem nem talál rá válaszokat miért, mi lehet az oka amiért a látszólagos totális távolság ellenére mégis kicsit boldogabbnak érzem magam. Nem mosolyogtunk egymásra, de a levegőben furcsa vibrációt éreztem, mintha játszottunk volna egymással, mintha távolságtartónak mutatkozó lénye a közelemben elhaladva játékosságot és kacérságot sugárzott volna felém.

A tegnapot és az azt megelőző napot inkább a távolság jellemezte, és ez pontosan így került be a naptáramba: „távolság”. Tegnap este aztán a szürke csendet felkavarva felelevenedett bennem a mérleghintás gondolati kép, ami ma reggel sem hagyott nyugodni. Valahol belül megmagyarázhatatlanul, talán ezt nevezik ösztönnek, volt bennem egy várakozás, egy érzés, hogy ma találkozunk. Nem tudatos elmém képzelgése, ez valami sokkal mélyebb és természetesebb erő kisugárzása lehetett. Ezt biztosan érzi az ember! Nem, ezt most tutira nem én vonzottam be! Nem agyaltam a szituáción, nem játszottam boldogabbá magam a fantáziavilág játéktermében, most sokkal inkább valami mély bölcsesség kerített a hatalmába. Hálás vagyok ennek a pillanatnak, hálás vagyok ennek az érzésnek, mert ma egy fontos kételyben állt mellém, bizonyítva, hogy nem őrültem meg teljesen, és ne veszítsem el a reményt!

A megérzésen túl a találkozást ma is jelek és szerencsétlen egybeesések övezték, bár bele gondolva nincs ezekben sok újdonság, kicsit mintha ismét dejavu-m lenne. Február 26-i „Magzagra fűzött dolgok” posztomhoz hasonlóan ma egy következő koncertem jogi és technikai részleteit terveztem telefonhívásommal egyeztetni, emiatt sétáltam ki a folyosóra. A zene kulcsszerepét jó pár alkalomman boncolgattam már, elméletem idővel egyre több támaszra lel. Fél éve nem láttam a Lányt, és ma pont akkor pillantom meg mikor az Ő ihlette dalok nyilvános bemutatásának részleteit szeretném egyeztetni. Mikor is láttam Őt utoljára? Mikor az első fellépésem részleteit tisztáztuk a 2 napos céges tréning szervezőjével. Véletlen lenne? Én erre nem mondanék semmit, mindenesetre az előfordulásának valószínűsége nagyon, de nagyon alacsony. Aztán a hurok, a csavar a történetben, a totális véletlen, az árny, ami hibákra sarkall, a szerencsétlenség, a félreértéseket okozó mindig felbukkanó gát ma is beleszólt a pillanatba. Az első telefonbeszélgetésben feleségemmel egyeztettünk egy apróságot, és pont búcsúzóban voltam, mikor a Lány a közelembe ért. Hallotta szavaim, és biztosra veszem tudatában volt annak, kitől búcsúzok a telefonban. Egy levegős „Szia” után megszakítottam a beszélgetést, és a Lány után fordítottam a tekintetemet, aki a sarkon befordulva rögtön eltűnt szemeim elől. Szia... Micsoda egy jelkép lehetne, ha nem lenne ismét félreértve. Ez az egy szó ma egyszer kimondva egyidőben jelentett búcsúzást a telefonban, s üdvözlést a személyes térben.

Nagyon furcsa ez a nem szűnő folyamatos vonzás és a beteljesülést gátló tényezők megjelenéseinek a párhuzama. Fogva tart valami, nem enged távolodni, de a közeledési lehetőségekbe is mindig tartogat valami buktatót. Mintha egy tudatos erő tartana ebben a felfokozott köztes állapotban, azért hogy fejlődjek, alkossak, higgyek. Én mindenesetre dolgozok tovább, mert csakis ez lehet az egyetlen út a változáshoz!

>> következő - Felejtés

<< előző - A legnagyobb hiba, amit egy smile-val el lehet követni

A teljes történet itt kezdődik