A mai poszt megemlékezésében a kettősség furcsa mód most is fáradhatatlanul ott ücsörög a libikóka két végén, hol az egyik, hol a másik emlék kerül feljebb vagy süllyed alább. Két élesen szembenálló történet, az érzelmi amplitúdó két legtávolabbi pontja, az Alfa és az Omega aminek ma évfordulói vannak. Ez a két ellentétes erő, a tűz és víz, a világosság és a sötétség, avagy a boldogság és a szomorúság, ami folyamatosan szemben áll és harcot vív bennem. Szeretnék középen maradva függetlenedni e két erő játékától, szeretném eldönteni és szabályozni melyik emléknek engedek teret hangulatom és érzelmeim hangolásához. Úgy érzem ez ma talán részben sikerült is.

Két évvel ezelőtt pontosan augusztus 3-án történt köztünk valami csoda. Órákon át éreztük egymás testi közelségét, testünk lelkünk repdesett az örömtől, mert szabadon, frusztrációktól és kilátástalanságtól nem gyötrődve tudtuk megélni a pillanat minden apró szépségét. Történetünk második legmeghatározóbb élménye ez, de kétség kívül ez volt az a pont mikor a legközelebb álltunk egymáshoz. Számomra az emlék fontosságát kiemeli az a véletlennek is titulálható egybeesés, hogy az estét megelőző bő egy hétben mindketten ugyanúgy megálmodtuk, kvázi előre láttuk ezt az éjszakát. Az álmok utat mutattak nekünk.

Tavaly aztán egy banális hiba vagy félreértés kapcsán sikerült eljutnunk a legtávolabbi ponthoz, ez volt ugyanis az a nap mikor a Lány minden online kommunikációs csatornát zárolt, letiltott minden üzenetküldő rendszerben. Ismét a sors fura fintora ez, vagy egy terv szükséges része, amire a véletlennek tűnő történések utalni próbálnak. Márciusban elkezdtem írni egy dalt, amit több hónapnyi csiszolgatás után július vége felé elvittem egy hivatásos zenészhez, aki készített belőle nekem egy hangszerelt zenei művet. Azóta is ez az egyetlen stúdió minőségű hangszerelt alkotásom. A dal a legmélyebb fájdalom energiáiból íródott, de mégsem szomorú, a gondolati képek közé rejtett reményről, hitről, csodálatról és bíztatásomról szól. Mikor augusztus 1-én vagy 2-án délelőtt megkaptam a végleges verziót, leírhatatlan örömben úszkáltam. Úgy éreztem megtörhetem a jeget, egy csapásra megfordíthatom egyre távolodó hajóinkat, elhatároztam, hogy augusztus 3-án, az egy évvel korábbi csodaszép este évfordulóján kiposztolom a dalt a nagyvilágnak. 2018 augusztus 2-án 17:23 perckor ebben a felfokozott érzelmi hangulatban a WhatsApp üzenetküldő rendszerben látva, hogy a Múzsám online, küldtem egy smile-t. Egy ilyen semmitmondó smile társalgásunkban korábban jelentéssel bírt, mikor még valamikor 2017 őszén közel álltunk egymáshoz, Ő is küldött nekem ilyet, csak azért mert online-nak látott. Az eltávolodás korában hónapokig figyeltük egymást az applikációban, az a kicsi zöld pont tűnt akkor a legközelebbi kapocsnak. Ezekben a hónapokban tucatnyi alkalom adódott volna egy ilyen jelzés érétkű smile elküldésére, de valahogy akkor ezt mégsem tettem meg. Az egy évvel ezelőtti üzenetem aztán válasz nélkül maradt. Másnap reggel a dal posztolása után feltűnt egy furcsaság, aminek utánajárva jött az igazi hidegzuhany. Ekkor szembesültem vele ugyanis, hogy minden alkalmazás minden lehetséges formájában le lettem tiltva. Ez így önmagában sokkolóan hatott rám, aztán erre rá jött a felismerés, hogy így a dalom sem juthat már el hozzá. Én nem hiszem, hogy van ennél nagyobb hiba, amit egy smile-val el lehet követni. Hiába társítottam egy mosolygós kis figurához, hogy örülök a jelenlétének, illetve hiába viszonoztam ezzel egy régebbi gesztust, ha Ő ezt teljesen máshogy értelmezte. A kommunikációs csatornák azóta is halottak, a későbbiekben posztolt 8 további dal sem tűnhetett fel soha sem a hírfolyamai közt.  

Testi közelségének az emléke nem számít, és az sem számít, hogy nem tudok vele chat-elni, mert ami igazán számít, az egy sokkal mélyebb valami. Ami igazán számít az időtlen, ilyen a csodálatom, a nem múló szeretet és hiány érzései, a folyamatos segítő szándék és a fejemben fel-felbukkanó képek és megérzések. Máshogy kellene használnunk ezt a mérleghintát, nem a két végén egymástól távol a játékszer kénye kedve szerint himbálózva, szüntelenül le-fel, le-fel hullámozva, azt is ellentétes periódusban, hanem meg kellene tanulnunk a körülményeinket, az eszközöket máshogy használni. Mi lenne, ha leülnénk a libikóka forgórészét közrefogó két vaskos fa cölöpre egymás mellé? Egyikünk az egyik cöveken, másikunk a másik cölöpön foglalna helyet, így stabil összeköttetésben állnánk egymással egy vastag fémrúd által, ami a mérleghinta központosító szerepét tölti be. Az egyetlen stabil pont ez. Máris megállna minden hullámzás, megszűnne minden bizonytalan bolyongás. Ebből a nézőpontból hirtelen minden más értelmet kaphatna. Sokat hibáztunk, tanulunk belőle, ma már látszik, hogy nem szabad minden hintára felülnünk, hanem folyamatos odafigyeléssel és nyitottsággal keresnünk kell az utat az útvesztőben. Én már nem szeretnék többet bénázni és további hibákat elkövetni!

>> következő - Vonzás és taszítás párhuzama

<< előző - Fantázia lenne csak csupán?

A teljes történet itt kezdődik