A pár hete tartó nyugalom felszínét néha egy-egy kósza impulzus fodrozta, de általánosságban a csend volt a jellemző, ezzel szemben az elmúlt pünkösdi hétvége gyakoribb impulzusai visszahúztak a múltba, s megpengették az egyre halkuló húrokat. Szombat este szívemig hatolt egy rövid idejű fájdalmas hiányérzet, de az azt követő két nap gyakori kellemes gondolatokkal és elmélkedéssel töltötte meg előző hetek csendjét.

Továbbra is úgy látom a távolodás törvényszerű, egy szükséges lépés volt mindahhoz, hogy felismerjük a kapcsolódásunk igazi mélységeit, de vajon mi hozta el a törést, vajon hogyan tudott a közvetlen kapcsolatunk annyira megfenekleni, hogy egy jó ideje már nem is állunk szóba egymással? Nem a harag, nem a csalódottság lehet a kiváltó ok, szerintem a távolodási spirál a sorozatos félreértések következményeként választott el minket egymás közeléből. A mindent átható vonzalmaink mellett nem adtunk hangot a belül gyötrő gondolatoknak, a félelmeinknek, pedig pont ezek a félelmek voltak azok, amik a félreértéseket okozták. Ahogy egyre inkább duzzadt bennünk a feszítő vágy, vele együtt növekedtek félelmeink is. Az akkor még megvalósíthatatlannak tűnő egymásra találás helyett, figyelmünk egyre inkább a félelmeinkre összpontosult. A személyes találkozásainkban mindvégig megvolt a harmónia, de az online kommunikációs csatornákon egyre gyakrabban jelentek meg a félreértések. Ebben a helyzetben kardinálisan megmutatkozott az online kommunikáció szűk keresztmetszete, a tömören fogalmazott mondatokból, apró szövegrészekből hajlamosak voltunk a félelmeinknek inkább megfelelő, az ahhoz passzoló saját értelmezéseinkre fókuszálni. Bőven volt félelem mindkettőnkben. Talán azért is, mert ilyen típusok vagyok, a hasonlóság ebben is megmutatkozik, de sokkal inkább a kettőnk közti megmagyarázhatatlan és kontrollálatlan vonzódás lángjai hatottak ránk ijesztően. Talán gyerekkorig is visszanyúlik, a Lány régóta hordozza magával a félelmet, hogy Őt senki sem szereti, hajlamos az értékeit lekicsinyíteni, de a vonzódás lángjai és a vélt zsákutca kilátástalansága most talán soha korábban nem tapasztalt mélységekbe húzta. Az akkor magvalósíthatatlannak tűnő kapcsolatunk erősítették a félelmét, hogy Ő biztosan csak egy kaland a számomra, mindeközben én végig attól rettegtem, hogy véget ér ez az egész, féltem, hogy eljön a nap, mikor többé már nem érezhetem a társaságát, mikor többé már nem lehetek a közelében. Nem beszéltünk a félelmeinkről, sajnos nem tisztáztuk ezeket a gondolatokat, talán pont emiatt mi magunk adtunk teret a megvalósulásaiknak.

Ahogy a félelem is teljesen alaptalan volt, úgy a megvalósulásuk hologramjai sem a valóságot tükrözik. Addig, amíg Ő úgy gondolja, hogy én már nem szeretem és csak egy kaland volt számomra, s addig, amíg én a veszteség érzésével élek, addig, amíg nem tudjuk elengedni a félelmeinket, addig nem tudjuk lelkeinket tökéletes harmóniába hozni. Fel kell tennem magamnak a kérdést, vajon van e még bennem félelem, mert ha van, az azt jelenti nem engedtem el Őt. Amíg félelem van bennünk, addig nem állunk készen a végső beteljesülésre. Bátran szembe kell néznünk a félelmeinkkel, megfogni, megérteni azokat, aztán az elengedés már csak idő kérdése!

„Szeretném tudni, hogy te is szeretsz-e úgy engem, ahogy én szeretlek téged. De nincs hozzá bátorságom.”

Paulo Coelho

 „Lehet, hogy egymást kerestük egész eddigi életünkben. Most, hogy találkoztunk, most, hogy egy röpke pillanatra megízleltük, milyen csodás is lehet a szerelem ezen a földön, most csupán a félelmeim miatt el kell válnunk és soha többé nem találkozunk? Azzal töltöm majd a hátralévő napjaimat, hogy keresem azt, akit valójában már megtaláltam, csak nem volt bátorságom szeretni?”

Richard Bach

>> következő - Csillagok

<< előző - Reménysugarak

A teljes történet itt kezdődik