Tényleg mindig ugyanúgy ismétlődnek a dolgok, a vélt hullámzás és ciklikusság is csak egy végtelen körforgás kivetülései. Úgy néz ki körülöttem minden csak körbe-körbe futkos, ahogy azt az előző posztomban írtam. Többször volt rá példa, hogy feladtam a reményt, elfogyott a hitem, aztán mindig jött valami történés, egy jel, egy álom, ami visszahúzott a történetbe. Ez most sincs másként. Az utóbbi pár napban elég pesszimista hangulatba kerültem, újra eljutottam arra a szintre, hogy feladnám és elfelejteném az egészet, aztán tegnap este észrevettem két nem fogadott hívást a keddi napról azon a telefonomon, amit a trójai faló SMS elküldésével állítottam üzembe még múlt novemberben. Mikor már biztos voltam az érzelmeimben vásároltam ugyanis egy SIM kártyát, beletettem egy régi készülékbe, amiről elküldtem egy rövid üzenetet. A válaszra reménytelenül várva egy idő után már feleslegessé vált a bejövő üzenetek ellenőrzése, ha Tőle nem kapok üzenetet, más úgysem fog keresni, mert az új telefonszámot az ismerőseim közül senki sem ismeri. Néha feltöltöm és bekapcsolom a készüléket, aztán hagyom lemerülni s hetekig pihenni. Most sem történt máshogy. Múlt héten a levelem elküldése napján ismét előkerült a telefon, amit feltöltés után bekapcsolva hagytam. Szerencsére ezek a régi készülékek használat nélkül akár két hétig is kibírják egy töltéssel, így történhetett meg, hogy a megfeledkezett telefonon tegnap késő este felfedeztem a három nappal ezelőtti ismeretlen számról kezdeményezett hívásokat. Szerinted milyen gondolatok futottak végig az elmémben, milyen érzésekkel feküdtem le aludni?

Az éjszaka álmot hozott, az álomból felébredve körülnéztem a sötét szobában, az utcáról még csak az éjszakai világítás fényei szűrődtek be, messze volt még a hajnal. Az álom képei elevenen éltek bennem, de mint az utóbbi időkben ez egyre inkább jellemző, a reggeli ébredés után a nappal tudatossága óráról-órára egyre jobban elfedi a képeket. Bárcsak az álmok lehetnének az enyémek, legalább az álmok lennének maradandók, hogy sokáig átérezhessem őket, de sajnos ezek a megfoghatatlanul élethű villanások is csak jönnek, aztán rövid idővel gyorsan szertefoszlanak. Találkoztunk valahol, de nem tudom már felidézni milyen körülmények között, szóba elegyedtünk és valahogy minden olyannak tűnt, mint régen. Közvetlenek voltunk egymáshoz, a társalgásunkat őszinte érdeklődés és vonzalom jellemezte. Idővel aztán autóba ültünk s együtt indultunk el valahova. Vezetés közben zsebemben rezegni éreztem a telefonomat, mindketten tudtuk, hogy a feleségem hív. Nem akartam felvenni a bejövő hívást. A Lány az álomban bíztató szemekkel rám nézett, nem volt szükség szavakra, mert én pontosan éreztem és értettem a kérést a tekintetében, hogy végre vázoljam a helyzetet otthon, ne féljek, Ő mellettem van. Később a társalgást egy önkiszolgáló étteremben folytattuk, ahol mindketten halat választottunk ebédre, ha van ennek bármiféle jelentősége vagy értelme a történet szemszögéből. A momentumra viszont már nem emlékszem, ami kizökkentett a továbbiakból, hiányoltam is a folytatást mikor felébredtem. Nem volt ebben az álomban semmi ellentmondás, újra együtt voltunk, igaz előttem még egy óriási lépés állt, de Ő végig ott volt mellettem támogatóan. Ismét egy álom, amely hitemet felpezsdíthetné, de sajnos én egyre nehezebben tudok hinni a körbe-körbe futó körhinta szédítő ígéreteinek. Megszédülök! Mikor lesz már végre vége ennek az egésznek? Lesz e valaha az életben a jeleknek, álmoknak, a hitemnek s elvárásomnak kézzelfogható eredménye?

Délután felhívtam a telefonszámot, kiderült hogy egy korosabb úr a vejét kereste pár napja azon a régi hívószámon ami most már hozzám tartozik. Nem bírom tovább! Belefáradtam a fel felvillanó reménysugarak ígéreteibe és azok csalódásaiba. Ó Uram mit kell tennem hogy ez a fájdalom végre enyhüljön kicsit? Felejteni? De mégis hogyan? Képtelen vagyok rá! Ebben a történetben a saját elveim válnak köddé, lassan szétesik az értékrendszerem, minden, amiben eddig hittem, s ahogy az életet éltem, szétbomlani látszik. Miért vagyok az utóbbi napokban újra ennyire mélyen, miért hagyom el magamat? Az éjszakáim ismét nyugtalanok, rosszul és keveset alszok, nappal a fáradtság ólomleple nyomaszt, a dolgaim nem akaróddzanak összeállni, de ezt nem lehet ok arra, hogy depresszióssá váljak. Mi hat rám ilyen erősen? Szeretném hinni, hogy kölcsönös gondolataink okozzák azt a pusztító hiányérzetet mindkettőnkben, de sajnos már nem megy. Az a láthatatlan szál talán már régen megszűnt létezni, s most omlanak le bennem egy plátói szerelem bástyái.

„Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni, vagy látni, tudva azt, hogy pokoli messze van.”

Leiner Laura

>> következő - Nem az emléke, a hiánya él bennem

<< előző - A saját farkát kergető kutya

A teljes történet itt kezdődik