Nem egyformán telnek a napjaim, vannak időszakok, amikor kevesebbet gondolok Rá, mikor a Múzsám már csak a szerelem legmagasabb megtapasztalásának szép emlékképeként él bennem, máskor viszont az egész napomat beárnyékolja a hiánya, mintegy bélyeget vagy pecsétet nyomva rá, ahogy ez a mai nap is történt. Hosszú hullámhosszon váltakoznak ezek az érzések, hetek is elmúlhatnak a keserű hiányérzet és a megnyugvás végletei között. Ma nem számított mit csinálok, merre járok, milyen hatások érnek, személye folyamatosan megjelent a gondolataiban. Ilyen alkalmakkor nem vagyok jó társasági ember, szétszórtnak, rosszkedvűnek, fáradtnak tűnhetnek a körülöttem lévő emberek szemében. Este találkoztam egy Németországból hazalátogatott régen látott ismerősömmel, de nem tudtam mindvégig a társalgásunk aktív résztvevője lenni, figyelmemet az elmémben fel-feltűnő Lány folyamatosan elterelte.

A közelmúltban autót cseréltem, az új autó megvásárlása magával hozta a régi gépjármű meghirdetését és eladását. Már a hirdetés feladásához, és tegnap este az adásvételi szerződés 4 példányának kitöltéséhez is meg kellett adnom a hosszú karakterláncból álló alvázszámot. Ez a gépjármű hivatalos egyedi azonosítója, az alvázszám, a tízedik karaktertől kezdődően tartalmazza azt a 3 betűs kifejezést, ami azonosítja a Kedvesem hivatását. A részletekbe nem vesznék el ezzel kapcsolatban végül is mindegy, hogy egy cég, egy termék, vagy egy rövidítés 3 betűjéről beszélünk, a lényeg, hogy a 3 betű leírása minden esetben Őt juttatta az eszembe. Valahányszor leírtam a betűket, mindig megpezsdült bennem valami. Reggel sor került a személygépkocsi adásvételére, a gyötrő, ragaszkodó érzések közt nehezen váltam meg az évekig tulajdonomat képező régi közlekedési eszköztől. Sorban ugrottak be az autóhoz kötődő emlékek, eszembe jutott, hogy az első rövidke, de örök emlékű csók az autóból kiszállva, a kocsi mellett történt meg 2017 július 19-én, egy szerdai napon. A második csók estéjén, augusztus 3-án is volt szerepe az autónak, s valamikor szeptemberben a harmadik és egyben az utolsó csók, amit Ő búcsúzásként eszközölt ki, is az autóban történt. Nem emlékszem biztosan, de talán csak ezen alkalmakkor utaztunk együtt a sötétszürke autóval.

Vajon ha a rá emlékeztető dolgokat kizárom az életemből, ez segítene e a felejtésben? Ha minden rá emlékeztető tárgytól, körülménytől és kapcsolódástól el próbálnék távolodni, könnyebb lenne idővel? Mennyit segítenek az olyan drasztikus lépések, mint elhatárolódni, zárolni minden kommunikációs csatornát, elhitetni magunkkal a szép emlékeket meg nem történtként, vagy életkörülményt váltani? Logikus receptnek tűnhetnek, csak az a baj velük, felületi kezelést nyújtanak. Saját magamat csapnám be, a végső cél megvalósulásához semmi segítséget nem adnának. Én személy szerint inkább magammal viszem ezeket a súlyos emléketeket, még akkor is, ha néha nagy nyomást okoznak.

Más oldalról megnyugtató érzés lehet körbevenni magunkat a régi szép idők megidézését segítő tárgyakkal, mert a mindent erodáló felejtés vas karmai folyamatosan le-le csípik az emlékképek kicsi darabkáit. Kézenfekvő megoldás lehetne ez az emlékezés fenntartásához, de véleményem szerint ezekhez az emlékeket megelevenítő eszközökhöz sem szabad mereven ragaszkodnunk, hiszen ezek általában csak tárgyak. Az autó is csak egy közlekedési eszköz. Hiába kötődünk érzelmekkel a tárgyakhoz, ahogyan kialakultak ezek a kapcsolatok, ugyanúgy el kell tudni engednünk a tárgyakhoz való ragaszkodásunkat. Nem kötődhetek egy ésszerű határon túl egy tárgyhoz azért, mert emlékeket idéz elő. Ha a tárgyi kötődéseket elengedem, attól a személyes kötődésem a Lányhoz nem fog megváltozni.

„És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya.”

Radnóti Miklós

>> következő - Ebéd utáni desszert

<< előző - Hasonlóságok és különbségek

A teljes történet itt kezdődik