Ebédemet ma a Hősnőm volt főnökének társaságában fogyasztottam el. Főként munkahelyi témákat érintettünk, beszélgettünk a tervezett átalakulásokról, a napi munkánkat érintő szükséges módosításokról. A változás elkerülhetetlen, még ha egy ideig minden tökéletesnek is tűnik, akkor is előbb vagy utóbb a megszokás unalommá váló szürke leple mindent befed, mint ahogy por borítja be az évtizedekig érintetlenül hagyott padlás régi kincseit. Mi emberek is porosodunk, befásulunk, kiégünk, lássuk be, szükségünk van a változásra, és ehhez ki kell lépni néha a komfortzónából. 21. századi emberként nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy ugyanolyan résztvevője vagyunk a természetnek, mint a többi élőlény. Azért mert egyre többen betondzsungelben élünk, az még nem jelenti azt, hogy a természet törvényeit ki tudnánk iktatni az életünkből. A természet is folyton változik, nincs folyó, amely megpihenhetne a legszebb tájon, mert ezzel megszűnne önmaga lenni. A változás létünk eleme.

Szóval a munkavégzésünk napi tevékenységeinek módosulásairól beszélgetve az asztalnál szemben ülő munkatárs, a Múzsám korábbi felettese, példaként azt a társaságot említette meg, amelyik csoportba a Lány két évvel ezelőtt átment dolgozni. Ők ketten azóta is jó kapcsolatot ápolnak, gondolom a korábbi vezetőnek naprakész információi lehetnek a másik csoport transzformációjával kapcsolatban. Említhetett volna példákat, amik a munka szempontjából sokkal relevánsabbak nekünk, de talán nem véletlenül alakult így, talán tudatos vagy tudattalan utalásként tette. Végig ott motoszkált bennem az érzés, hogy az átalakulások példájaként felhozott csoportban dolgozó volt kolléganőnek a nevét direkt nem hozta fel. A kommunikáció közben mintha végig ott lebegett volna köztünk Múzsám megidézett személye, mintha mindketten egy és ugyanarra gondoltunk volna, és csak vártunk mikor hozza esetleg valamelyikünk szóba, de a nevet egyikünk sem ejtette ki.

Az ebéd befejeztével annyit mondott még, hogy egy desszert beleférne, egy kis süti még lecsúszna az ebéd után. Kinyitotta a hűtőszekrényt s rámutatott egy tortás dobozra. A csoportjukban a munkatársak gyakran megvendégelik egymást különböző édességekkel, nem tudom a mostani desszertnek mi volt az apropója, viszont a méretes nagy kartondobozra pillantva rögtön szemet szúrt a piros színekben díszelgő cukrászda logója.  Ez a jelentéktelennek tűnő egyszerű kis üzleti jelkép, egy logó volt az elmúlt időszak egyik legnagyobb jele. Már az sem volt biztos hogy ma egyáltalán bemegyek e a munkahelyemre, péntekenként általában otthonról látom el a feladataimat, az ebéd nem a megszokott időben történt, a társalgásunk is ritkának számít, a felhozott témák, az hogy a volt főnök személye valamilyen ötlettől vezérelve hajlandóságot mutatott a tortás doboz megmutatására, és a doboz, hogy miért pont az a lógó volt rajta…, túl sok véletlen lenne egy ilyen együttálláshoz. A dobozon díszelgő cukrászda jelképe egy két díszítőelemek leszámítva a lány keresztnevének nyomtatott nagybetűiből állt!

Talán kezdetben az egészet túlgondoltam és csak én hittem azt, hogy a beszélgetésünkben valahol megbújt a Lány személyisége, viszont az már több mint furcsa történés, hogy a volt főnöke mutat nekem egy tortás dobozt, amin a Lány neve szerepel vastag piros betűkkel kiemelve. Kézzel fogható egyértelmű jel, nem lehet csak az én kitalációm! Meg kell említenem még itt az édesség szerepét is. Lehetett volna pizzás doboz, vagy bármilyen más tárgyon díszelgő jel is, de süteményes doboz volt. Talán nem véletlenül. Találkozásaink, kettesben töltött beszélgetéseink nagy része egy-egy süti apropóján valósult meg, az édesség is egy összekötő szimbólum köztünk. Szükségem volt már egy ilyen jelzésre! Csodás ez a tervezett, de mégis kiszámíthatatlannak tűnő élet!

>> következő - Változások időszaka

<< előző - Viszonyulás az emlékekhez

A teljes történet itt kezdődik