A nyarat megidéző hőségben vettem ma egy jó napfürdőt, a D vitamin készletemre rátöltöttem kicsit. Nyári születésű vagyok, rák a csillagjegyem, talán ebből adódóan, vagy a genetikám miatt sokat szeretek a napon tartózkodni. Napelemes vagyok, szoktam mondani az ismerősöknek, ami első hallásra viccesen hangzik, de valójában nagyban fedi az igazságot. Szükségem van a napfény perzselő sugaraira, az éltető erejére, energiájának testi megtapasztalására, mert érezhetően jótékony hatással van rám, töltődök belőle.

Ha már megemlítettem a napozást, kicsit kitérnék a kettőnk közti vélt vagy valódi különbségekre. Múzsám tudtommal nincs oda, legalább is nem olyan mértékben, mint én, a napfényért, ha választania kellene egy egy hetes nyári vízparti nyaralás, illetve egy hetes tavaszi vagy őszi kirándulás között, szerintem az utóbbit választaná. Októberi születésű, nálam fehérebb bőrű, de a szememben Ő így tökéletes, szeretem a vékony fehér bőrét. Lehet, hogy ez is csak egy külső alapján kombinált különbség, valójában azt sem tudom mi a kedvenc évszaka. Ha vannak is különbségek, az is lehetséges, hogy ezek csak a családi szokásokból alakultak ki a hosszú évek folyamán. Évszakok… sokszor kérdezték gyerekkoromban melyik a kedvencem, a körülöttem levő emberek közül a suliban általában mindenki meg tudott nevezni egyet, ami a kedvenc volt. Én nem tudtam. Volt, hogy mondtam egyet, máskor meg annyit feleltem, nekem nincs kedvenc évszakom. Ma már tudom, ami akkor még inkább közönynek tűnt, az évszakok szimbólumok, mindegyik fontos eleme az élet körforgásának, egyik sincs meg a másik nélkül. Minden egyes évszaknak megvan a maga szépsége. Szóval legyen az virágokkal színesített ébredő természet, nyári szikrázó napsütés, őszi rozsdavörössé változó erdő, vagy hófödte hegycsúcsok, nekem teljesen mindegy. Ha elvihetném Őt magammal bárhova, vagy Vele tarthatnék teljesen mindegy is hogy hova, mindig minden körülmény között észrevenném a pillanat szépségét.

Mikor még élveztük egymás társaságát, szóban és chat session beszélgetéseinkben felmerültek olyan témák is, amikben nem értettünk egyet. Megtiszteltük egymást azzal, hogy végighallgattuk a másik érvelését, de volt hogy nem fordítottunk erre elég energiát, mert mindkettőnkben megbújik egy ugyanolyan mértékű makacsság, amivel védeni próbáltuk a korábbi tapasztalatainkkal felépített világképünket. Kettőnk hasonlóságának vagy különbségének a kérdése is ehhez hasonló visszatérő téma volt. Szerinte különbözőek vagyunk, mert más az életvitelünk, teljesen más életet élünk. Nekem családom van, ő egyedül birkózók meg a hétköznapokkal, szerinte én sikeres vagyok, Ő pedig sikertelen, én inkább pozitívabb miközben Ő realista életvitelt folytat.

Azzal, hogy én azt állítom, nagyfokú hasonlóság húzódik meg köztünk, akkor én sokkal inkább olyan belső jellemzőkre gondolok, mint például a dolgokhoz való hozzáállás, kitartás, precizitás, s olyan közös viselkedésminták, mint például szerénység, lelkiismeretesség, némi makacsság és áldozatiság. Ha a személyiséget tekintem, akkor mindketten inkább visszahúzódó, úgymond magának való természetűek vagyunk. Árnyalat béli különbségek persze léteznek köztünk, de ezek véleményem szerint a gyermekkori családi szocializálódás s a későbbi élettapasztalatok különbségéből adódhatnak. Az érdeklődési területeink halmazai is jókora metszetet alkotnak, ha a sportra tekintek, akkor korábban a kerékpározást és úszást is mindketten szívesen űztük, a csapatsportokat inkább televíziós közvetítések formájában élvezzük. Testmagasságunk, alkatunk, csontozatunk egyforma, szerintem a szemünk színe is, de erről szeretnék megbizonyosodni, mielőtt biztosan állítanám. Stílusunkban, humorunkban sem tudok különbségeket felsorolni, és ízlések tekintetében sem állunk messze egymástól. Annak idején például gyakran ebédeltünk vagy délutánonként sütiztünk együtt, hamar kiderült, hogy a kedvelt ételeinkben, azok íz világában is hasonlóan választottunk. Emlékszem, volt egy alkalom mikor mindkettőnknek nehezére esett választani a sütemények közül, de megoldottuk egyszerűen, megosztottuk egymással az egy-egy kiválasztott desszertet. Egy nagyon jellemző mondata máig tisztán él az emlékezetemben:

„Te jobban választottál!”

Lehetséges, de semmi szerepe nincs, mert felét neki választottam. Más családból származunk, 10 év korkülönbség van köztünk, más hatásoktól szegélyezett különböző úton közelítettünk egymáshoz, amíg sorsunk megérintette egymást. A szimpátián kívül nem volt ekkor tapasztalható köztünk egy első látásra felpezsdült végtelen vonzódás. A kezdeti szimpátia után, vagy annak kiváltójaként a sorsnak nevezett felsőbb terv egyre közelebb hozott minket egymáshoz, s a beszélgetésekkel elindult az ismerkedés folyamata. Megismertük egymás lelkét, személyiségét, a felfedett hasonlóságok a szimpátiát őszinte érdeklődéssé és vonzódássá hatványozták. Aztán eljött a pont, amikor lelkeink kapcsolódtak, vagyis inkább az a fázis, amikor ez a kapcsolódás kezdett a szívünkbe marni. Élveztük egymás közelségének minden egyes percét, a távollétek minden egyes hosszú órát hiányérzet töltötte ki. Volt időszak, mikor már teljesen felesleges volt megszólalnia, mert mikor a szemébe néztem, ösztönösen tudtam mit gondol. Ekkor kezdett bennem is megváltozni valami, de az igazi felismerést a hiánya hozta el.

„Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.”

Márai Sándor

>> következő - Viszonyulás az emlékekhez

<< előző - A szomorúság sötétbarna krémes masszája

A teljes történet itt kezdődik