Az elmúlt mindegy 10 nap a lassú lecsengés érzetét hozta. Távolodok… Az egész már régen véget ért, csak bennem tartanak ki a visszhangok, logikus énem azt súgja, idővel lassan ezek is kimúlnak majd. Ezek a sötét felhők a nap második felére aztán egyre jobban összeálltak felettem s nem túl rózsás szintre hangoltak. Délután énekórán voltam, általában ezek az alkalmak jókedvűen szoktak telni, de ma valahogy ez is, mint minden más lehangoló volt. Fáj a torkom, az énekfeladatok gyakorlása közben sem találtam ma motivációt, óra közben végig azon gondolkodtam mi a francnak csinálom én ezt az egészet? Fizetem az énektanárt, de meddig fog kitartani a lelkesedésem? Meddig tarthat még ki Múzsám varázslata? Ugyebár tisztán kell látnunk, soha sem volt titok, hogy a Lány hatására kezdtem el a zenével foglalkozni, fejleszteni magam. Az első dal, az a bizonyos nagy sikerű születésnapi dal, amit neki írtam, nem is értem igazán hogyan íródott meg, mert mondandója még ma is érvényes. Egy pár napos mosolyszünet ihlette, a távolodásról és a csodálatomról szól.

Azóta sok másik dal született. Bő egy hónap múlva egy szál gitárral a kezemben bemutatom a szerzemények egy részét. Nincs már visszaút, a program kész, a nevem feltüntetve, már nem mondhatok nemet. Az álom, melyben a dalokat először a Múzsámnak adom elő, ezzel megszűnt megvalósulni. Vajon valakit is érdekelni fog az én belső nyomorom? Miért énekeljek másoknak a saját belső világomról? Attól tartok senkinek sem lesz érdekes. Önző vagyok, ha azt hiszem, hogy valami különleges történt velem és ebből az egész történetből nekem valami is kijár. Szerelmes lettem egy lányba, aki dobott, bár azt se tudom biztosan, hogy dobott e vagy sem, sőt azt sem tudom biztosan, hogy valaha volt e egyáltalán valami szorosabb kapocs köztünk. Megmásíthatatlan tény, kerül, nem kommunikál velem, ez szinte felér azzal, mint akit dobtak. Egyszerű szerelmi csalódás, semmi több. Kutyaszarba léptem, ami egy ideig bűzlik, de menet közben idővel majd lekopik a cipőtalpról. Itt a posztjaimban sem teszek mást, csak a kutya ürülékes csomagot kenem szét a sorok közt ezzel próbálva kiadni magamból a lelki fájdalmat. Az irományok persze más nemesebb szerepet is betöltenek, emléket állítanak a múltnak, ezzel próbálva megtartani azt pár apró morzsát, amik még nem múltak el a felejtés tengerében, de a szomorúság sötétbarna krémes masszája itt-ott néha szüntelen visszaköszön.

De miért ragaszkodok mélyen belül ösztönösen a nyomoromhoz? Miért gyógyulnak ilyen lassan a sebek? Miért nem tudok nem gondolni rá? Itt valami akkor is gyanús, mert ez így nem passzol bele a logikus világrendbe. Nem, nem szabad negatívnak lennem, ígéretet tettem rá magamnak magamban! Ehhez kell hűnek maradnom! Ha netán mégis létezne egy láthatatlan összeköttetés, egy csatorna, amin keresztül alkalmanként csatlakozni tudunk, akkor nem szabad teret engednem a negativitásnak. Mindkettőnk érdeke azt sugallja, amilyen gyorsan csak tudom, el kell kergetnem ezeket a borús felhőket felőlem. Az igazság az, továbbra is hiszek benne, hogy gyógyulni s fejlődni csak együtt tudunk. Ha Ő jobban van, attól én is jobban érzem magam, s vice versa, ha én jól vagyok, Ő is jól érzi majd magát.

Ej, néha de nehéz ez a súly, de cipelem tovább, mert itt nincs értelme megállni. Most kicsit sodródom, szétteszem kezem s lábam, felfekszek a tenger felszínére és hagyom, hogy a hullámok vigyenek valamerre tovább. Nem tudom merre, nem is érdekel, csak vigyenek, vigyenek arra, amerre tartanom kell!

„Nem akarlak és rád gondolok,

menekülnék és nem tudok,

nyugalom kellene, béke, csend,

de itt visszhangzol, idebent.”

Szabó Lőrinc

>> következő - Hasonlóságok és különbségek

<< előző - Sablonok és minták

A teljes történet itt kezdődik