Váratlan, furcsa dolgokat hozott ez a mai nap. Napközben 2 ismerős családdal kirándultunk a szép tavaszi, majdhogy nem nyár eleji 20 fok körüli kellemes melegben. Vége a télnek, ébred a természet, talán ez az egy napig tartó jó idő pendített meg elhalkuló húrokat, talán csak a tavasz hormonokat felkavaró boszorkánykonyhája hatott ma rám olyan erősen, de az elcsendesülni látszó hullámokat ma újra felkavarta valami. Vihar készülődne, és eddig csak a vihar előtti csend hatott rám megnyugtatóan? Mindenesetre a tavasz ma jól kitett magáért, mert gondolataimban és érzéseimben megidézte a tavalyi év szenvedéseit. Az oly szeretett lény, a Lány, ma olyan elemi erővel hiányzott mellőlem, hogy az ismét szívbe markoló fájdalmat okozott. Több alkalommal is képzeletben kéz a kézben sétáltunk, éreztem, ahogy átölelem, megmosolyogtatott s felmelegített a felidézett közelsége, viszont ma többségben a hiányérzettel és kilátástalansággal gyötrődtem.

Azon agyaltam, hogy mégis hogyan történhet velem ilyen? Miért? Nem mondanám normális dolognak, miközben a családommal és közeli barátokkal kirándulok, én gondolatban teljesen máshol járok. Úgy érzem, a családom, vagy inkább a családhoz kötődő múltam és neveltetésem megkötöz, bezár, élve temeti el a lényemet. Élveznem kellene ennek a szép tavaszi napnak minden percét, de én nem tudom, nélküle már semmi sem olyan, mint az régen volt, amikor még nem ismertük egymást. Szörnyen hiányzik! Mi van, ha csak én érzem ezt? Mindenki boldog, itt a tavasz, a Múzsám kerül, meglehet időközben kiábrándult belőlem, én meg félek, hogy egyedül maradok ezzel az egésszel. Miért érzem ma is ilyen erősen a hiányát? Miért nem kopik idővel ez az érzés?

Talán csak az éjszakám utóhullámai lehetnek ezek az érzések. Az éjszaka közepén felébredtem egy álomból, próbáltam rendszerezni a képeit, de a lejegyzetelésükhöz már lusta voltam, gyorsan visszaaludtam. Általában nem emlékszem az éjszakai csodavilág képeire, de ma reggelre megmaradt az éjjel álmodott történet váza. Gondolom nem kell nagyon felvezetnem, és nem is lesz nagy meglepetés kivel éltem át egy újabb álombéli történetet az éjjel. Valahol egy pénztár előtt várakoztam a sorban, egy bevásárlóközpontban, vagy egy nagyobb üzletben lehettem. Több sor is kígyózott párhuzamosan, ezek a kígyók páronként két-két sort foglaltak magukban. Én a jobb oldalon várakoztam amikor egyszer csak feltűnt a Lány a bal oldalamon. Először távolságtartóan viselkedtünk, de mivel egymás mellé kerültünk a sorokban elkezdtünk nyitni egymás felé. Szó szót követett, a szavak s gesztusok mosolyt csaltak az arcunkra. A pénztárak túl oldalán a sorból kiérve megvártuk egymást, aztán folytatva a társalgást együtt mentünk tovább. Érezhető volt a kialakult harmóniában az egymásra találás. Nemcsak a képre emlékszem, felidéztem az érzését is ahogy kéz a kézben sétálunk. Élesen emlékszem egy jelenetre mikor puszit próbáltam adni a megjelent társam arcára, de Ő játékosan félrehúzta az arcát, a megmozdulásában játékos kacérkodást fedeztem fel s nem távolságtartást. Erről szólt az álom.

Nem az álomnak a véletlenszerűségét ecsetelném, hanem inkább a csütörtöki álmokként bemutatott aztán öt álommá kibővült morzsányi álmok összefüggéseit vizsgálom meg. Ha ezek az álmok közé vonalat húzok, tartalmukban összefüggéseket keresgélek, akkor számomra újabb jelek bukkannak elő. Az álmok egyértelműen egy emelkedő irányvonallal burkolják a közeledés folyamatát. December végén és januárban az új fejezet felismerésével kicsit elkeseredtem, féltem, hogy az eltávolodás második szakasza maga lesz a lezárás. Féltem, hogy eltűnik a Múzsám, tartottam tőle, hogy ennyi volt az egész, de ezek az álmok útmutatást adnak, visszaterelnek a helyes útra!

„Az imádkozás az, amikor te beszélsz Istenhez. A megérzéseid pedig amikor ő beszél hozzád.”

>> következő - 50. poszt

<< előző - Átok vagy áldás?

A teljes történet itt kezdődik