Ma beugrott egy téma a tegnapi társalgásunkból s filozofálgatásomból, gondoltam elérhetővé teszem itt egy újabb irományként. Különböző témákról kerültek szóba, beszélgettünk emberi sorsokról, vallásról, lélekről, szellemről. Felmerült a témák között a betegség, mint az emberi sors egy fajta megnyilvánulása. Sok ember találkozik élete során betegséggel, és itt most nem az influenzaszerű rövid idejű megbetegedésekre gondolok, hanem hosszan tartó fogyatékosság vagy diszfunkcionalitás együttélésével. Közvetlen vagy közvetett módon találkozhatunk ilyen esetekkel, valaki így mások máshogy élik meg. Mi a különbség köztük? Az emberi sorsok különbözőek, vagy mi tesszük különbözővé?

Ha a sorsokról beszélek, akkor az gondolkodtat el igazán, hogy mi lehet a betegségek szerepe az egyének életében. Hogyan éljük meg ezeket az elváltozásokat, ezeket a betegségnek címkézett figyelmeztetéseket? Átok vagy áldás? A Lánynál 2 éve jóindulatú daganatos betegséget diagnosztizáltak, azóta szegényem sok mindenen átesett, gyógyszeres kezelés, műtét, ismételt műtét nem várt komplikációkkal, s azóta nem tudom mi minden történhetett még Vele. Az élettől én is megkaptam a csomagomat, hangszalag papillomával küzdöttem s általa megtapasztaltam azt az érzést, amikor az orvosok széttett kézzel közölték velem, hogy az orvostudomány mai álláspontja szerint nem vagyok gyógyítható, ezzel együtt kell élni. El kellett volna fogadnom, hogy bármikor elveszíthetem a hangszalagomat, bármikor elveszítem a hangomat, mint a kommunikáció legfőbb kifejező eszközét. Én ezt nem tettem, nem fogadtam el az orvostudomány akkori állításait, kiutat kerestem a problémából, s közben megváltoztam. Hálás vagyok a betegségemnek, mert az akkori is a mostani világnézetem össze nem hasonlítható egymással. Régen csak egy két lábbal mereven a földön járó csőlátású mérnök ember voltam, ma viszont folyamatosan kutatom a Világ dolgait, keresem az összefüggéseket, nem csak hiszek, hanem tapasztalok korábban nevetség tárgyának titulált dolgokat. Az ösztönös viselkedés, ez esetben a túlélési ösztön, ami képes megváltoztatni beidegződéseket, nem működő hiedelmeket.

Korábban írtam róla, hogy tavaly kiújult ez a csomó a bal hangszalagom alsó részénél. Információval illene szolgálnom az állapotom alakulásáról, de jelenleg konkrétumot nem tudok leírni, mivel azóta sem nézettem meg újra a gégémet. Voltak itt is hullámvölgyek, mindenesetre most úgy érzem, mint mikor tünetmentes voltam. Közben vizualizálom az eltűnését, ősszel a daganat újult kialakulásának diagnosztizálása után bevetettem korábbról megismert trükköket, nevezzük ezeket most csak egyszerűen trükköknek, de ígérem el fogok menni kontrollra.

A Múzsám még csak most nemrég tapasztalta meg a betegség tüneteit, fájdalmait. Nagy súlyokat cipel a vállán, de biztos vagyok benne, hogy nem adja fel, szembenézett a valósággal és kezébe veszi a sorsát. Nagyon szívesen segítenék neki, de tudom, most úgysem fogadná el a segítségem. Esetleg ha végre elhinné, hogy Ő a mindenem, a lételemem, ha érezné a közelségem, akkor talán a segítségemet is elfogadná. Óriási örömmel szolgálna ez nekem. Ösztönösen támogatni, segíteni próbáltam Őt, akkor is, ha ezt nem kérte, aztán rá kellett jönnöm, hogy mindenkinek a saját útját kell megtalálnia, mert ez a feladata, erre tanítja a betegsége. Biztosan tudom, hogy Ő rá fog lelni, és ha túl lesz mindenen, a világnézetének kiszélesedésével aztán Ő is észreveszi azokat az összefüggéseket, amiket már most is érez, de még nem tudja megmagyarázni azokat s ezért most még kerülni próbálja.

Én türelmes ember vagyok, de nem tudom, meddig kell még várnom. Ha kell, igen, az életem végéig is várni fogok, de megvallom őszintén, nem szeretném csak vágyakozással leélni az életem hátralévő éveit, ha ez a csoda megadatott nekünk. Teszem, amit tennem kell, fejlődök, energiáimat abba az irányba fordítom amit a Múzsámtól kaptam. Mindennapjaimat pozitív gondolatokkal táplálom. A kettőnk közti lelki kapcsolatra, ami mára talán csak az én belső világomra korlátozódott, de ha a kettőnk közötti láthatatlan összekapcsolódásból, abból a régi láncolatból még ma is létezik valami, akkor kutya kötelességem pozitívan gondolni Rá, kutya kötelességem Őt felfelé hangolni és nem visszahúzni. Kötelesség, elvárás, vagy illem, egyáltalán nem számít, mert jól esik, ha gondolhatok Rá, Nem is tudok nem gondolni Rá, és nem is szeretnék megszabadulni ezektől a gondolatoktól.

„Emelt fővel állok az egyenetlenül is gyönyörű szerelem elébe. Vakon élvezni fogom, míg csak tart. Belepusztulni akkor is ráérek, ha megint szünetelni kezd, vagy netán véget ér.”

Vavyan Fable

>> következő - A tavasz boszorkánykonyhája

<< előző - Mosolyszünet

A teljes történet itt kezdődik