Mosolyszünet
A napokban meglátogattak minket a német kollégáink, ilyen alkalmakkor legalább egy este közösen el szoktunk menni velük sörözni, mindezt nem csak illemből, lássuk be azért mégis csak ők a munkaadóink, még ha csak egy szedett-vedett társaságról is van szó. Munkatársam napközben aztán kiválasztott egy helyet s elküldte az adatait e-mailben, amit én a napi teendők közepette meg sem nyitottam, a többiekre bíztam a döntést, nekem amúgy ilyenkor megfelel bármi, nincsenek nagy igényeim. Este mikor odaértünk akkor eszméltem fel hirtelen, hogy bizony már jártam itt korábban. Ez 2017. november végén vagy valamikor december elején volt, mikor a szeretett Lányt megvártam egyik este suli után és a hideg elől behúzódtunk forralt borozni egy szimpatikusnak tűnő közeli helyre.
Pár sör után spicces állapotban furcsa gondolatok, furcsa érzések törtek utat bennem az este folyamán. Aznap még régen, mikor találkoztam ott a Lánnyal egy rövid mosolyszünetnek a végén történt, ez az alkalom is egy megnyilvánulása volt, hogy a távolság fáj s nem bírjuk egymás nélkül. Eltelt egy jó hét, amíg nem kerestük s nem beszéltünk egymással aztán aznapra kölcsönösen egy találkozót vizualizáltunk. Talán Ő írt először, vagy én, végül is ez most nem számít, de az első sorok után minden úgy alakult, ahogy alakulnia kellett. Sokat beszélgettünk, ez is egy emlékezetes pillanat maradt az életemben. Hasonló mosoly szünetek, rövid ideig tartó eltávolodások többször előfordultak köztünk, ilyenkor ha netán mégis egymás közelébe kerültünk nagyon de nagyon tapintható volt a feszültség köztünk. Nem beszéltünk, a lopott pillanatoktól eltekintve szinte egymásra sem néztünk, de közben forrott a levegő körülöttünk. Nem hiszem el, hogy ezt más meg ne érezte volna. Ezeket az alkalmakat anno feszülten éltem meg, de ma már melegség tölt el s mosolygok rajtuk. Ezek az energiák mind mind abból a szeretetből, mind mind abból a vonzódásból és mind mind abból a frusztrációból fakadtak, hogy nem lehetünk együtt. Legalább is ez akkor úgy tűnt, és én még nem éreztem ekkor ennek a vonzódásnak a mélységét, Ő viszont már igen! Szegény, min mehetett Ő is keresztül, távolodni próbált, de nem tudott.
Mintha ez az egész eltávolodás most is csak egy ilyen időszak lenne köztünk, mintha ez is csak egy újabb mosolyszünet lenne. Olyan ez az egész mintha pár napja még együtt lettünk volna, most kicsit kerüljük egymást, aztán a napokban vagy a jövő héten majd újra találkozunk, és folytatjuk ahol abbahagytuk. Bárcsak így lehetne! Tényleg úgy érzem mintha csak pár nap telt volna el, de valójában már 2019-et írunk. Ha most egyszerűen megjelenne s megtisztelne a társaságával, semmi mást nem kérnék Tőle, csak hogy öleljen át szorosan és ne beszéljünk semmiről, ami időközben történt. Csak kéz a kézben sétáljunk tova, nincs szükségünk szavakra, mert mindenki érezné azt, amit éreznie kell, ami érezhető, ami tapintható, ami mindig is ott volt köztünk. Semmit sem kell magyarázni, semmin nem kell gondolkodni, hiszen minden egyértelmű a mozdulatokból, a megnyilvánulásokból, a szív dobbanásából. Egyszerűen csak szavak nélkül némán s mozdulatlanul egymás mellett lenne a helyünk, mint 2 puzzle darabkának, mert ha mi a helyünkre kerülhetnénk, akkor a minket körülvevő világ is összerendeződne!
„A csend nagyon tiszta dolog. Áldott. Közelebb hozza egymáshoz az embereket, mert csak azok tudnak egymás mellett csendben ülni, akik közt teljes az összhang. Ez az élet nagy ellentmondása.”
Nicholas Sparks
>> következő - Átok vagy áldás?
<< előző - Segítségnyújtás
