Este 7 óra körül elfogott ma ismét egy kósza lehangoló hiányérzet, de hamar elkergettem ezeket a gondolatokat. Nem, nem lehetek negatív, erőt kell sugároznom, most mindennél fontosabb hogy a tanulásra tudjon koncentrálni. Erős, nagyon okos, nagyon ügyes, sikeresen veszi az akadályokat! Hiszek benne! Hiszek, hiszek s hiszek benne! Azt kívánom legalább annyira legyen sugárzó, erős és kitartó mint amilyen az elmúlt napokban voltam. Ha én az vagyok, Ő is az lesz! Ez így talán furcsán hangzik, de majd egyszer kifejtem mire jöttem rá a nyáron s miért gondolom így. Arra gondoltam, mi lenne ha odamennék a sulihoz s megvárnám, 10 percnyi utazásba s némi várakozásba kerülne most nekem. Látok rá esélyt, hogy még esetleg össze is futhatnánk, de nem tehetem. Az a baj nem is igazán tudom mit súg az ösztönöm. Az ösztön hozza elő a sulis képeket, vagy csak egy megérzés, és az ösztön súgja ne menj?

Az elmúlt napok tényleg meglehetősen energikusan teltek, összeállnak a dolgaim, ismét motivációra leltem a munkahelyen, sokaknak segítek a környezetemben és a legfontosabb, hogy észreveszem az embereket, helyzeteket és lehetőségeket ahol segíteni tudok. Karácsony szelleme hatott így át, vagy a most már egyre inkább iránymutató felszabadulás érzése nyitja ki a kapukat, ezt most még nem tudom pontosan meghatározni. 2019 egy nagyon jó év lesz, ezt a zsigereimben érzem, talán már most kezdődik! Az irányvonal egyre inkább látszik, az üzenet elküldése után történt egy megnyugvás, történt valami változás belül. Eszembe jutott, hogy 2 éve decemberben kezdődött el köztünk egy közeledési fázis, ami tavaly decemberben érte el a csúcsát. Az idei pokoli évet egy megmagyarázhatatlan, de talán szükséges eltávolodás uralta. Közel egy év gyötrődés után aztán a külső befolyásolást kizárva egyedül döntést hoztam, s döntésemnek egy rövid üzenetben hangot is adtam. Most decemberben mintha egy újabb fordulat következne be. Tavaly ilyenkor már éreztem legbelül s nagyon féltem az eltávolodástól, ma pedig kezdek a hiányának bódulatából lassan felébredve hinni és átérezni kettőnk kapcsolatának végtelenségét, még ha ez most plátói is. Kezdek magamra találni, mintha megoldódni látszódnának a gondjaim, kezdek fellélegezni, Ő is így érez, azt gyanítom. Ennyi lenne? Itt lenne a vége? Így? Ebben nem hiszek, talán inkább most köszönt be mindkettőnk életébe a fejlődés és a siker fázisa.

Az élet ott van minden percünkben, minden gondolatban s álomban, minden mosolyban és szomorúságban. Bármit gondol s bárhogy is érez irántam, Ő az életem részévé vált. Egy év alatt megnyugodtam, megbékéltem, megvilágosodtam s próbálom a legnehezebbet is megvalósítani, elengedni Őt, elengedni a ragaszkodás minden formáját s csak csendben távolról szeretni. Az elengedés nem jelenti azt, hogy hátat fordítok neki,  inkább megbékélek a történésekkel s hagyom, hogy ott legyen ahol van, ahol most lennie kell. Szívembe zárva kincsként őrzöm Őt, a végletekig viszem magammal a megtörtént pillanatok összes emlékét, s közben várom a napot, várom a percet mikor rám mosolyog, mikor minden értelmet nyer, s mikor egy új időszámítás kezdődik!

 >> következő - Ajándék

<< előző - Mondd, mitől félek?

A teljes történet itt kezdődik