A hétvégi próbálkozásaim az elveszett adatok visszaállatását célozva részben sikeresek voltak, első ránézésre majdnem minden elveszett állomány megjelent a könyvtárstruktúrákban. A munkahelyi számítógépemen is időközben újrainstallálásra került a windows operációs rendszer, így elkezdtem rendszerezni és szelektálni a megmentett adatokat. A visszaállított állományokat átnézve szembesültem vele, hogy örömöm korai volt, a sok-sok ismételten látható állomány közül rengeteg megsérült. Ezek a file-ok, habár ugyanúgy elérhetőek, mint korábban, de a sérülésük miatt mégsem nyithatók meg, ekkor szembesültem vele igazán, hogy mi minden veszett el végleg.

A történethez előkészített május eleji poszt dokumentumát, amit aznap a számítógépen tároltam, azon a számítógépen, amelyik tönkrement, azt a posztot, amit előtte nap elfelejtettem egy új blogként megjeleníteni, sikerült ugyan visszaállítani, de sok másik állományhoz hasonlóan ez a fájl és megsérült. Magyarán ez annyit tesz, hogy olvasásra és szerkesztésre megnyitni többé már nem lehet, hasonlóan mint egy délibáb, magad előtt látod, de semmire sem mész vele. Tehát a kérdés, amit boncolgattam s amint azt valószínűsítettem, hogy az irománynak nem szabadott volna megjelennie, így most végleg eldőlt, az iromány elveszett. A dokumentáció nem csak egy posztot tartalmazott, hanem további terveket, ötleteket is, és a szöveges dokumentum utolsó oldalán pedig egy a mai napig meg nem írt levél tartalmához gyűjtögettem témákat és vázlatokat.

Ahogy arról korábban írtam, szeretnék mindent egy levélben tisztázni a Lánnyal, de valahogyan a mai napig nem született meg ez az e-mail. Sok bizonytalanság és kérdés lebeg mindmáig ez a bizonyos levél körül, talán már régen meg kellett volna tennem, akkor mikor még közelemben volt a Lány, de akkor sajnos még nem tudtam, amit most tudok. Az eltávolodás aktív fázisában segített volna vajon egy ilyen iromány? Megfordíthatta volna a törvényszerűen bekövetkező folyamatot? Talán el kell jönnie a megnyugvás időszakának, a megfelelő alkalomnak, csillagállásnak, vagy bárminek, ami majd egy határozott tedd meg most érzést sugall. Volt már több tervem is, következő lehetőségként június végét, július elejét vizionálom egy levél írásárat, de ez majd úgyis akkor fog eldőlni. Tervek helyett a megérzést részesítem előnyben, ebben viszont megvan a veszély, hogy sohasem teszem meg ezt a lépést.

Egyrészről nem bánom, hogy az elmúlt hónapokban húztam s halasztottam a témát, mert ma már biztosan más levelet írnék, mint amilyent tavaly év végén írtam volna. Ahogy a blogok születtek úgy gyűjtögettem az ötleteimet szépen sorban a levél tartalmához, de most hogy ezek a vázlatok is elvesztek, biztosan nem fogok már olyan levelet írni, mint amit két-három, vagy akár öt-hat hónappal ezelőtt írtam volna. Habár a napokban olyan elveszettnek érzem magam, mint az elveszett állományok a számítógépemen, de mostanában alkalmanként ismét vannak jó időszakjaim, már nincs rajtam az a folyamatosan nyomasztó szürke homály, ami uralta a tavalyi évemet.

Elveszett iromány ide vagy oda, nem hagyhatom szó nélkül viszont az aznapi jelenséget, ami a mai napig tisztán él az emlékezetemben. Május elsején este fél 11 és 11 óra közötti erőteljes érzés illetve élénk képzelet emlékéről tudok beszámolni. Nem mindennapos eset, hogy a képzelet ilyen erőteljes, szinte valóságos érzéseket hoz létre, talán ez a nap is egy kivételes ajándék volt. Elképzeltem, hogy nála vagyok, képzeletben ott voltam a lakásában. A képzelet ehhez hasonló ritka játékaiban egyszerűen megjelenek a bejárati ajtó előterében, vagy a társasház lépcsőházában, ahonnan rögtön átsiklok az ajtón, mint egy szellem. Letérdelek az ágya mellé, betakarom, óvatosan végig simítom a haját a feje búbján, csókot lehelek az arcára, s nem győzök betelni a csodálattal. Élvezem hogy ott vagyok, csendben létezem mindvégig ügyelve arra, hogy Ő zavartalan aludhassa az igazak álmát.

>> következő - Csendes passzivitás

<< előző - Térdeink érintkezése

A teljes történet itt kezdődik