Eljön néha az időpont, mikor az ember megtapasztalja azt a frusztráló érzést, ahogy kicsúszik az irányítás a kezei közül, amikor az erőfeszítéseknek az égvilágon semmi hatása sincs a történésekre. Aztán eljön az időpont mikor a tétlenség érzése valamit automata üzemmódba kapcsol át bennünk, teljesen mindegy mi volt korábban, vagy mi van most, ’a majd csak lesz valahogy’ program futása veszi át az irányítást. Lehetne ez egy életcélok nélküli tétlen sodródás is, mert a mai társadalmunkban nagyszámban élnek így egyik napról a másikra, de itt inkább ráeszmélésre, belátásra, elfogadásra gondoltam arra vonatkozóan, hogy bizony vannak olyan dolgok, amelyekre semmi behatásunk nincsen. Tegnap olyan ’itt a vége’ érzésem volt, hangulatomat az ’ennyi volt de az élet megy tovább’ gondolatai uralták. Az elmúlt 3 hétben, leszámítva az adatvesztési filozofálgatásomat, nem sok mindenről mutattam közlési hajlandóságot. Az járt a gondolataimban, talán most érkezett el a vége.

A történet viszont nem ezt mutatja, van valaki, aki nem így gondolja, valaki, aki rögtön oldalba bök s rám szól: ’Hé, ébresztő! Ne add fel!’ Miért is ne, és miért is pontosan nem ma éjjel, mikor máskor, ha nem most, lelki szemeim előtt megjelenő álom húzott vissza a történetbe. Ismét egy véletlen lenne? A legfőbb játékmester nem hagyott a tegnapi gondolataimmal sokáig együtt élni, álmot hozott az éjszaka első felében. Sajnos az élénk álomból reggelre csak töredezett képek maradtak, ebből próbálom most újra összerakni a történést. Valahol egy felsőoktatási intézmény kis szobájába, egy ottani szűk körű diskurzusba csöppentem be kívülállóként, amin a lány is részt vett. Mezőgazdasággal kapcsolatos, azt mondanám földművelési és állattartási téma lehetett a társalgás célja. Számomra úgy tűnt, hogy a szakvezető tanár pár kiválasztott diákkal konzultált. Nem is értettem miért kerültem oda, furcsállottam a szituációt, kellemetlenül éreztem magam, de a Lány ismerősként üdvözölve, maga mellett hellyel kínálva, megnyugtatott kicsit. Helyet foglaltam s hallgattam a diskurzust miközben a többség kívülálló idegenként tekintett rám, de a Lány részéről mindvégig visszafogott támogatást éreztem. Gyerekkoromban az állattartás és a földművelés gyakorlatához szüleimtől és nagyszüleimtől nagyon jó mintákat kaptam, illetve a mérnöki logikámnak köszönhetően, nagyon hamar be tudtam kapcsolódni diskurzusba. Más aspektusból megvilágítva véleményt formáltam pár témában, aminek következményeként a szűk csoport tagjai kezdték elfogadni a jelenlétemet, s a Lány visszafogott támogatása is kezdett egyre szorosabbá és nyíltabbá válni, felvállalva, hogy én közeli ember vagyok az életében s ezt egyre büszkébben ki is mutatta. Közelségem magabiztossá tette Őt.

Aztán volt egy második álom is, amelyből arra sem igazán emlékszem ki szerepelt benne, de valakivel, akivel régen szoros kapcsolatban álltam, most ezt a szoros kapcsolatot ismét felelevenítettük. A fő motívuma ennek az álomnak az volt, hogy mindezt most ki is mutattuk a környezetünknek. Két ilyen álom, pont ma, mikor tegnap még azt hittem itt a vége! Ilyenkor egyre az jár az eszemben, kicsi kis halandóként nem én irányítom a történetet, hanem a történet irányít mindent körülöttem, jobb ha ezzel megbarátkozom és elfogadom.

Mondjuk nem igazán értem miért most gondolom, hogy itt lenne a vége, talán a vizsgaidőszakos elméletemből levezethető átcsoportosított energiák következtében a hatások alábbhagytak azon a láthatatlan szálon. Nem értem, mert holnapután fogom bemutatni a Múzsám ihlette dalok legjobbjait egy fél órás koncert keretében. Holnapután pénteken egy négycsillagos balatoni szálloda bárjában a Lány hiányából megszülető dalok végre megmutatkozhatnak. Elgondolkodtató, vajon két nappal egy cél, egy lépés megvalósulása előtt miért vagyok hajlamos megfeledkezni mindarról, amiben eddig hittem, s ami mindezidáig motivált? Egy csendes passzivitás hatalmasodott el rajtam. Miért? Miért nem izgulok? Más részről nézve nincs miért izgulnom, hozom a legjobb formámat, megpróbálom megmutatni mindazt, ami bennem van, de ha ez mégsem sikerülne, akkor sem dől össze a világ. Előttem áll egy feladat, amivel élményt szeretnék adni a hallgatóságnak, megcsinálom és haladok tovább. Nem is szabad túl dimenzionálnom a fontosságát, ez csak egy lépés, nem a végcél.

Mióta jó másfél éve belevágtam a dalszerzésbe erre készültem, erre a mérföldkőre vártam, miért érzem, hogy itt a vége? Egyáltalán hogyan lehetne itt a vége? Vagy talán ez lenne a történet értelme, ez lett volna a célja? Hát én ezt most még nem tudom, de előbb utóbb kiderül...

„Örülj, ha legalább egy percig tartott, még hálásabb lehetsz, ha tovább. Másnak lehet, hogy életében nincs ilyen varázslatban része. Olyanban, amikor meglátod, ő meglát, a világ meg megáll. Adj hálát, ha a tiédben legalább volt ilyen. Lehet, hogy csak pár percig tartott, lehet, hogy pár óráig, de volt. Meríts belőle erőt, és érezd, hogy szerencsés vagy, mert láttad, hogy mi az, hogy csoda, meg Sors, mi az, hogy valakiknek találkozniuk kell.”

Oravecz Nóra

>> következő - Víztükör

<< előző - Van ami elmarad, s van ami tovább él

A teljes történet itt kezdődik