Kihasználva a téli szezon utolsó hetét, az elmúlt napokat síeléssel töltöttem Ausztriában. A kétezer méter feletti hegycsúcsról tökéletes panoráma nyílt az Alpok vastagon hóval borított hegycsúcsaira, tökéletes helyszín a mindennapoktól való elszakadáshoz. Szikrázó napsütés, gyönyörű természet, de hiába a teljesen más környezet, mert vannak dolgok, amik soha nem változnak, bárhol legyek is. Teljesen mindegy milyen messzire utazok el, lehet az ötszáz vagy több ezer kilométer is, a Múzsámmal kapcsolatos gondolataimon s az érzéseimen ez semmit sem változtat. Sőt, a fizikai távolság inkább közelebb hoz hozzá, mert bármi újdonság, bármi megélt élmény, minden ami megmozgat, azt rögtön meg szeretném osztani a lelki párommal, az oly sokat emlegetett anonimitásba burkolt Lánnyal. Ilyenkor a távolság csak felpezsdíti az érzelmeket, ami érzékelhetően szorosabb kapcsolódás érzetét eredményezi. Az elmúlt 2 évben rengetegszer megtapasztaltam, lehetek én bárhol, teljesen mindegy milyen környezet vesz körül, ez semmin sem változtat. A kettőnk közötti kapcsolódás, a vonzalom nem a tudomány által felderített fizikai síkon létezik, hanem valami láthatatlan, az anyagi világban megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan magasabb szinteken.

A fizikai távolság, ami lelki síkon ma ismét szorosabbra fűzte a kapcsolódást, az álmok világában is megmutatkozott. Az éjjel álmot láttam, többet is, ebből kettő a Lányról szólt. A pontos történetet nem tudom kellő részletességgel visszaadni. Lényegét tekintve mindkét álom írásbeli kommunikációt idézett meg chat vagy e-mail formájában. A lényeges különbség a kommunikáció mikéntjében rejlett, mintha az álmok 2 lehetőséget mutattak volna be. Az egyikben talán a Lány által kezdeményezett chat üzenetekre, bár a kezdeményezőre nem emlékszem, lényegtelen is, szóval az üzenetekre röviden, néha kicsit hosszabban válaszolgatva nem jutottunk előbbre a megoldáshoz vezető úton. A mondandóknak nem voltak mélységeik s ezek egyszerűen elsiklottak egymás mellett. A másik történetben egy jól megfogalmazott őszinte e-mailben részleteztem az érzéseimet, mindazt, amit itt az irományaimban korábban már felsoroltam. Az álomban ez a fajta kinyilvánulás sikeresnek bizonyult. Azt mondhatnám ezzel választ kaptam egy régóta foglalkoztató kérdésre, megkaptam a jelet, hogy írnom kell neki egy levelet. Talán itt már az álom és ébrenlét határán lavírozhattam, megjelentek a logika vagy a kisördög által vezérelt gondolatok is. Jó, de mikor írjak neki? A sulira koncentrál, államvizsgázni fog, megvárjam vele a júniust? Milyen levél legyen? Őszinte siránkozó szerelmi vallomás? Mondjuk siránkozó levelet tavaly írtam, idén már nem tennék ilyet, inkább kedves formában közölném Vele a… na de mit? Azt hogy hiányzik? Azt hogy időközben rájöttem, Ő az életem értelme? Másfél éves fáziskéséssel… szép! Azt hogy nem tudok nem gondolni Rá? Lehet, hogy Ő már régen túl is lépett s csak mosolyogna a szánalmas vágyódásomon. Képes lenne egy levél mindent visszafordítani, mikor tavaly az eltávolodás folyamában se egy levél, sem pedig a chat üzenetek nem fékezték meg ezt az ördögi kört? Minden próbálkozás csak olaj volt a tűzre. Félreértelmeztük azt is, ami nyilvánvaló lett volna. Ej, nem csak a szív pezseg, zizegnek az agymanók is!

Amúgy nem csak a távolság hoz közelebb hozzá, a hazaérkezés mindig jó érzéseket kelt bennem. Ilyenkor ténylegesen egy fizikai közeledés történik, s a tudat, hogy mindketten ismét egy városban vagyunk elég intenzíven fel szokott dobni. Mindenhol jó, de legjobb otthon!

„Az otthont nem lehet falak közé szorítani, nem lehet kulcsra zárni. Mert az otthon egy érzés. (...) Egy érzés, amit nem tudsz felépíteni, berendezni, vásárolt tárgyakkal felékesíteni. Az otthon egy érzés, amit nem vehetsz, csak kaphatsz. Tőle. Vele, mellette mindenütt otthon vagy.„

Csitáry-Hock Tamás

>> következő - Önismereti tréning

<< előző - 50. poszt

A teljes történet itt kezdődik