2019 február 13 -14

Hazafelé menet útközben egy kocogó hölgy láttán villant be egy gondolat és érintett meg egy érzés, hogy a keserves tavalyi év után Ő is fejlődik valamiben. Ha kérdeznétek miért gondolom, hogy a tavalyi év nem csak számomra volt gyötrelmes akkor azt mondanám nem tudom, de belül ösztönösen érzem, hogy így lehetett. Hogy ezzel csak magamat vigasztalom e, és csak hinni akarom esetleg én is jelentettem Neki valamit, lehetséges magyarázat lenne ez is, de belső tanácsadóm nem ezt súgja. A történetünkben nincs én vagy Ő, ebben a történetben ketten alkotunk valami egységet, ha neki rossz, az nekem is fáj és fordítva.

Csak annyit érzek, hogy a másik felem, ma így nevezem Őt, kiegyensúlyozott és dolgozik valami célon, fejlődik valamiben. Az hogy ez sport, munka, suli vagy egyéb fejlődési terület nem tudom megállapítani, hogyan is tudhatnék ilyet. Talán ebben a 10 fok körüli tavaszt megidéző kellemes napokban elővette e a bringáját s újra a 2017-es célokat tűzte ki, esetleg tanfolyam, vagy nyelvtanulást is beiktatott a suli mellé, bár ha suliról írok, akkor valószínűleg idén nyárig egy szakdolgozatot is össze kell hoznia. Végül is mindegy, egyszerűen csak azt érzem, hogy valamiben fejlődik, érzek egy sugárzó magabiztosságot, egy újraépülő személyiséget az Ő részéről, de ezt az utóbbi időben magam részéről is elmondhatom.

Miért fontos nekünk ez a fejlődés? A köztünk kialakult lelki kapcsolatra többször is utaltam korábban, bár ezt a kérdéskört, hogy kialakult, vagy már sokkal régebb óta létező kötelékről van e szó lehetne kicsit boncolgatni a 2005 című posztom után. Szóval tavaly nyáron a kutatásaim közben ráleltem egy számomra elfogadható magyarázatra. Talán egy lelki kapcsolat, egy úgymond lelki rokonság lehet köztünk, ez mondjuk sok mindenre magyarázattal szolgálna, illetve logikus magyarázattal szolgált már korábban is . Felfedezésem, illetve a ráismerés olyan mély szinten rázott meg, hogy ez egy külön posztot megér. Ebben majd külön kitérek a fejlődés fontosságára.

Érdekesnek tartom megjegyezni a csütörtökre virradó hajnal homályos álomképeit. 6 óra után 15-20 percre visszaaludtam kicsit és ekkor jelentkezett egy álom. A történet semmi extra dologgal nem szolgál, különösebb fő mondandóját, ami újdonsággal szolgálna, sem sikerült meghatároznom. Valahol egy vár szerű vagy egy kastély forma épület udvarán, vagy teraszán korlátnak támaszkodva nézelődtünk kettesben feleségemmel. A Lány is ott volt a közelünkben, szintén a korlátnak támaszkodva nézte az udvaron sürgő forgó tömeget. Nem néztünk egymásra, de pontosan tudtuk hogy egymás közelében vagyunk, mindketten egy kapcsolódás vonzó hatását éreztük egész testünkben. Nem néztünk egymásra, külsőleg idegenként álltunk egymás közelében, de mégis kommunikáltunk egymással. Egy speciális fotózási eljárással, mint például az aurafotó, nagyon érdekes képet lehetett volna így készíteni rólunk. Egy ilyen képen az érzések pompás szivárványszínű szálai sokkal erősebben kötnének egy külső szem által idegennek látott személyhez, mint a mellettem álló feleségemhez, de hát lássuk be Ilyenek a mindennapjaim. Hazajárok a feleségemhez, de gondolatban máshol, más mellett van az otthonom. Egy év alatt hozzászoktam ehhez, ma már nem zaklat fel.

Meglehetősen sokszor gondoltam rá jó érzéssel főleg a délutáni, kora esti órákban. Előbb utóbb összefutunk, van egy ilyen érzésem. Aztán lehet, hogy a találkozást csak én szeretném, tesztelném magamat s a reakcióimat a közelében. Bár inkább a megérzés ténye mellett tartok ki, így vagy úgy, megérzés vagy bevonzás, előbb utóbb találkoznunk kell. El kell rendeznünk a be nem fejezett megszakított dolgainkat, tisztáznunk kell érzéseinket, és ez meg is fog történni, mert meg kell történnie! Az én dolgom a fejlődés és a türelmes várakozás.

„A türelem tulajdonképpen a szeretet építőművészete. Egyfajta "passzív" alkotás, amikor a belőlünk áradó szeretet és bizalom éppen azáltal készteti változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket. Egyszerűen csak várunk rá. Ez a legfontosabb.”

Simon András

>> következő - Felülírt gondolatok

<< előző - A válaszom igen

A teljes történet itt kezdődik