Betegséggel töltöttem az elmúlt egy hetet, én nem is nagyon emlékszem rá, hogy az influenza engem valamikor ennyire elért volna. Több mint egy hétig tartott a felépülésem. Mindenesetre azért elgondolkodtató, a tavalyi év eléggé a padlóra küldött, ennek az eredménye most meg is látszott. Én nem hiszem hogyha nem hagytam volna fel a sporttal, ha nem jártam volna meg a lelki mélységeimet, ha nem stresszben éltem volna az elmúlt évemet, akkor is ennyi ideig tartott volna e a gyógyulásom. Na de mindegy is, újra bele kell vágnom a sportba, magam miatt.

Többször gondoltam rá, írnom kellene valamit ide a blogra, de nem volt mit. Néha úgy vagyok az egésszel, hogy felesleges erőfeszítéseken nem fogok tenni, csak azért hogy valami új poszt szülessen nem fogom magamat törni. Ha van miről írnom, és ennek a leírása motivál is, akkor leülök és leírom, ha nem így lenne, akkor eljön az idő, hogy befejezzem ezt az egészet. Az elmúlt időben többször gondoltam rá, hogy ennyi volt, kifulladt ez a kezdeményezés. Aztán a napokban több dolog is írásra kényszerített.

Dalok, dalszerzés, írtam a témában több posztot is korábban, ezekben egyértelmű összefüggést vezettem le. A szeretett Lány eltávolodása és a létezésének a tudata hat rám inspirálóan, olyan erőket kapok tőle, ami dalírásra ösztönöz. Soha korábban nem született ennyi dal, mint az utóbbi egy évben. A lány hatása megkérdőjelezhetetlen, múzsává vált. Régen is írtam pár dalt, ha visszatekintek ezekre az időkre nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a párkapcsolataim hoztak ki belőlem műveket. Volt rá példa, hogy egy szakítás, vagy egy ismerkedés adott ihletett, de az a tucat dal, vagy dalkezdeményezés 1998 és 2006 között inkább csak egy ösztönös szárnypróbálgatás volt. Elővetem s leporoltam pár alkotást ezekből az időkből.

Már meg sem lepődök rajta, de a napokban jöttem rá, hogy 2005-ben dalba foglaltam a Múzsám nevét, akkor amikor Ő épp a 18-adik életévét töltötte be. Igen, a keresztnevével megénekeltem Őt. A dal annak a személynek a kereséséről szól, aki majd vár rám valahol s valamikor az út végén. A második versszakban van egy sor, egy fordulópont az egész történetben, aminek pár szótagja pontosan a Lány keresztnevével alliterál. Én ezt a nevet tizenhárom és fél éve megénekeltem, a megfogalmazott és leírt dalszöveget gyakran cseréltem éneklés közben az alliteráló női névre, ami akkor értelmezhetetlennek tűnt, mivel ilyen nevű lány ismerősöm akkor még nem volt. Ma viszont félelmetes egybeesést fedezek fel. Ismét csak egy véletlen lenne? A dal, közel 14 évvel a megszületése után értelmet talált, a régi ösztönösen felbukkanó dalszövegbe írt gondolatok, mára valósággá váltak. Elég durva ez a felismerés. Régen vágytam rá, hogy majd szeretnék írni egy slágert. Ezekben a régi időkben aztán írtam egy egész jó dalt, ami mára nyert igazán értelmet, s az ebben a dalban megénekelt Lány lett tizenvalahány évvel később akkora hatással rám, hogy újra kezembe vettem a hangszert, és jobbnál jobb dalokat írok, ezáltal kellő közelségbe jutva a régi vágyamhoz.

Most hogy lassan elkészül 7 dalom már hallgatható megmutatható formában, egyre inkább elbizonytalanodok a bemutatásukkal kapcsolatban. Lehet, hogy csak nekem jelentenek igazi értéket, hiszen minden dalban a Múzsám szerepel s ez a kapocs teszi fontossá az alkotásokat. Számomra az emlékezés felvillanó fénysugarait jelentik, másnak lehet, hogy semmit sem és csak a nevetség tárgya leszek. Azt sem szabad elfelejtenem mi az mi végig motivált az alkotás folyamatában, sikerre kell vinnem a dalokat! Szóval itt már nem lehet visszaút. Történjen bármi, a következő napokban, hetekben elérhetővé teszem a műveket. Talán semmi sem történik, de megeshet, hogy elindulnak a dalok az ismertté válás útján, viszont semmit sem ér a siker, mit sem ér a régi vágyam, mire megyek vele, ha netán egy dalomat visszahallanám a rádióból! Nem, a Múzsám nélkül az elért eredmények semmit sem érnek, nem találom fair-nek, hogy az Ő hatására csak én érjek el sikereket, már ha erről esetleg a későbbiekben be tudok majd számolni.

Találkoznunk kellett, ez most már tisztán látszik, meg kellett élnünk a másik hiányát, a másik elvesztésének az érzését. Nem tudom megválaszolni miért, csak ösztönösen érzem, hogy minden egy meghatározott rendező elv szerint alakult. Előbb vagy utóbb együtt kellene lennünk, a jelek erre engednek következtetni. Ha a hiány ekkora energiát adott, akkor vele együtt közösen mi lenne az amire nem lennénk képesek? Miénk lehetne a világ, a teljesség!

>> következő - A válaszom igen

<< előző - Optimista, pesszimista, realista

A teljes történet itt kezdődik