Tizenegy-tizenkét éve írtam utoljára dalt, az azt követő időszakban a hangszer sem került elő, csak porosodott a sarokban. Tavaly aztán történt valami, egyre gyakrabban éreztem késztetést az elhanyagolt hangszer elővételére. Tavasszal és nyáron is rögzítettem egy-egy dal ötletet, egyszerű szöveg nélküli vázlatot. Ezek a művek azóta sem készültek el. Nem tulajdonítottam a megemelkedett ihletettségnek semmi jelentőséget, de ősszel, a Lány születésnapjához közelítve jött az ötlet, mi lenne, ha írnék egy dalt. Korábban nem hittem a néhány ősi szerzeményem erejében, nem is vállaltam fel soha őket, idővel a hangszeres tudásom is megkopott, így vágtam neki az ötlet megvalósításának.

Nem tudtam a nagy Ő születésének napját, csak a hónapot. Nem árulta el. A hónap első napjától én mindennap boldog születésnapot kívántam, így sem volt hajlandó elárulni. Az ötlet, hogy dalt írjak, ösztönösen jött, mint minden más tett és szó a kapcsolatunkban. Dalt én még senkinek sem írtam születésnapjára, gondolom Ő sem kapott korábban ilyen ajándékot. A szöveg nélküli dal váza rögtön megszületett, hozott magával egy érzésvilágot, vagy az érzésvilágom hozta ki a dallamokat, ez egy érdekes kérdés. Jöttek a ritmikához passzoló szavak, kifejezések. Napról napra egyre jobban kitöltött a dal, egyre jobban ráhangolódtam, egyre többet dúdoltam magamban s így a dalszöveg sorai is kezdtek megszületni. Jöttek a gondolati képek valahonnan, sorokba, rímekbe rendeződtek, pár nap alatt a kifejezések szavai megtalálták a helyüket.

Egyik nap később mentem munkába, reggel volt egy kis időm az előző esti készhez közelítő átfésült dalszöveggel együtt gyorsan rögzíteni a művet. Fogtam a gitárt, s ha jól emlékszem egyszer, vagy kétszer végigjátszottam a dalt, ebből az egyik rögzítésre került a telefonom diktafonjával. Megkopott hangszeres tudással, egy frissen született dal rögzítése messze nem mondható művészi előadásmódnak, az egész csak egy vázlatnak készült. A véletlenekről, amiket én gyakran jelekként említek, az elmúlt posztjaimban már többször is írtam. Így utólag több mint egy év távlatában ma már nem furcsállom, s nem tartom véletlennek, hogy pont aznap volt a Múzsám születésnapja, pont amelyik reggel először rögzítettem a neki szánt meglepetés dalt.

A dal mondandója örök érvényű. Mikor megszületett, még én sem értettem a sorait, az ihletettségben felbukkantak szavak, jöttek a sorok, kerestem rímeket, aztán később összeálltak értelmezhető versszakokká. A mondandójának igazi mélységére később csodálkoztam rá. Valami olyan dal állt tavaly ősszel ott és akkor össze, ami működött. Délutáni órákban ragaszkodtam hozzá, hogy találjuk 10-15 percet, amikor megmutathatom az ajándékom. Meghallgatta, nagy hatással volt Rá. Hát tudjátok, ha van értelme dalt írni, akkor aznap ennek minden igazolását megkaptam Tőle. Olyan érzelmi reakcióknak lehettem tanúja, amit rám is hatottak, a meghatódottság könnycseppjei engem is elérzékenyítettek. Ajándék volt ez mindkettőnknek! Azóta közel 30 rögzített dal ötletnél tartok ebből fele dalszöveggel kidolgozott kész mű. Nagy hatással van rám a Lány, ez nem kérdés, de ott és akkor hatványozottan kaptam Tőle valamit. Hitet, elfogadást, erőt mindahhoz, hogy tovább folytassam. Nem tudok ezért elég hálát kifejezni. Egyedül nem lennék minderre képes, a Múzsám nélkül semmire sem vinném, hiszen Ő van minden dalban! Végigkísér ezen az úton egy külső erő, az univerzum, vagy akárminek is nevezhetném, aki ad valamit a kezembe, aki, megsúgja a mondandót. Ugyan már, hogyan lennék egyedül képes minderre? Köszönöm! Köszönöm a teremtőnek ezt az adományt, köszönöm Kedvesem létezését! Azon vagyok, hogy kellő alázattal s szorgalommal megszolgáljam ezt az ajándékot!

„Bármihez, amit megtehetsz vagy megálmodsz... fogj hozzá! A merészségben zsenialitás, erő és varázslat rejlik.”

Johann Wolfgang von Goethe

>> következő - Év végi utolsó szösszenet

<< előző - Képben lenni

A teljes történet itt kezdődik