A férfiakkal szemben mindig van egy elvárt társadalmi norma, a férfiaknak mindig erősnek és magabiztosnak kell látszaniuk. Ezzel nap mint nap meg kell küzdenünk, legalább is nekünk olyan férfiaknak, akik nem elég a külcsín és a süket szövegelés, nekünk akiknek céljaink vannak az életben és ezért tenni is hajlandóak vagyunk, nekünk akiknek még fontos a tisztesség és az emberi értékek, nekünk akik megpróbálunk emberek maradni ebben az elferdült világban.

Hogyan is adhatnánk biztonságérzetet egy nőnek, ha gyengének mutatkozunk, hogyan adhatnánk másnak támaszt, ha magunkat sem tudjuk rendesen összerakni, vagy legalább a látszatát megteremteni? Napi szinten erősnek kell mutatkoznunk akkor is ha, belül teljesen összeomlottunk, mindig minden körülmény között embernek kell maradnunk. Nem tehetünk mást. Nem mutathatjuk kifelé a fájdalmainkat, a problémáinkat, mert a mai társadalom szemében megszűnünk férfinak lenni. Otthon csendben a sarokban elmorzsolhatunk pár könnycseppet, de aztán páncélba öltözve újra erősnek tűnve kell megfelelnünk a ki nem mondott elvárásoknak. Mindezt azért, hogy csendben észrevétlen teljesítsünk tovább a szürke hétköznapokban, de a teher alatt nem tudunk mindig elég nyitottnak, s figyelmesnek maradni. Azért mert nem látszik, mert nem mutatjuk, mert nem mutathatjuk, nekünk is vannak lelki mélységeink, vannak érzéseink. Régóta magunkkal hordozott fájdalmak néha sokkal nehezebben gyógyulnak be nálunk.

Eszem ágában sincs a férfilétet bárhogyan is megkülönböztetni, a női létnek is ugyanúgy megvannak a csodái és nehézségei. Másként, de ugyanúgy emberként. Ez nem kérdés. Amúgy én inkább a nőiséget s az anyaságot emelném az emberség trónjára, az élet célját leginkább a nő és az anya tudja megvalósítani, mi csak asszisztálunk mellé. Egyformán lehetünk szürkék s egyformán szemlélhetjük megbújva észrevétlen a világot és nem értjük, hogy miért mi vagyunk napjainkban normális gondolkodásmóddal kisességben. Van még remény? Talán vannak még más normális emberek is álarc mögé bújva valahol? Férfiak, lányok, asszonyok dobjuk le álarcainkat, páncéljainkat, s legyünk újra emberek, mint ahogyan megszülettünk, csak reméljünk, és ne ítélkezzünk! Lássuk meg és engedjük láttatni a csodát, ami ott lakozik mindannyiunkban!

>> következő - A fellebbentett fátyol

<< előző - Ki alakítja a sorsunkat?

A teljes történet itt kezdődik