Ki sem nyitottam reggel a szememet már eluralkodott rajtam egy reménytelen elveszettség érzése. Veszteség megéléséhez hasonlító érzés kerekedett felül rajtam, mellkasomban nyomást, torkomban gombócot éreztem. Szép kis reggel, mondhatom! Ki sem akartam mászni az ágyból. Miért tenném? Mi vár ma is rám? Kellene egy rövidzár ezekre a frekvenciákra, amivel egyszerűen ki lehetne sütni ezt az egész rémálmot a fejemből. Mondhatnátok, miért gondolsz Rá, miért gyötröd magad ilyen érzésekkel? Nem, nem gondoltam, így ébredtem. Már az érzés eluralkodott rajtam mielőtt bármi megfogant volna a fejemben. Azt sem tudtam ki és hol vagyok, mint aki egy elvesztett csatából tér magához éppen. Amúgy hasznos eszköznek találom a gondolatok elterelését, vagy felüldefiniálását valami pozitívummal. Használom is általában, ma is így próbálok erőre kapni.

Viccesen nyugtatva említette korábban pár ismerősöm, 40 felett már jön a lejtő, de arra senki sem készített fel, hogy ez a lejtő ilyen meredek. Az elmúlt napok posztjai alapján azt kell mondjam, ez nem én vagyok, céltudatos kiegyensúlyozott embernek ismer a környezetem. Kitartásomat, sikereimet csodálta bennem az általam rajongásig csodált lány is. Kölcsönösen felnéztünk egymásra. Hmmm, ide most szívesen beillesztenék egy linket arról, hogy Ő mit gondol rólam. J Tutira valami teljesen mást. Biztos én vagyok a legszemetebb ember a Földön akivel találkozott. Na jó, kicsit kifordítom így a szituációt, de sajnos lehet valóság alapja mint arról korábban már írtam. Én soha nem akartam Neki semmi rosszat, védeni akartam bizonytalanságomtól, védeni a sérülésveszélytől mindeközben rajongásom szerelemmé érett. Miért veszi magára, miért hiszi, hogy én Őt ellöktem magamtól? Kabaré ez az élet, nem gondoljátok? Ő haraggal és csalódottsággal, én bűntudattal és reménytelenséggel küzdök, kerüljük egymást ahelyett, hogy végre szabad utat engednénk a szív akaratának.

Miért nem tudunk egyszerűen játszani? Miért nem tudunk egy csettintéssel megváltoztatni dolgokat? Miért görgetünk akadályokat a saját utunkba? A megoldás kulcsa bennünk rejlik. Olvastam ma valahol, hogy bízni és hinni jó dolog, gyógyítja a lelket. Hát nem tudom, lehet hogy igazságot rejt az idősek bölcsessége, én ma ezt még másként érzem.

Hogy miért kezdtem blog írásba, miért írom le a napi érzelmi hullámzásomat, nem is tudom igazán. Ez is, mint minden más ösztönösen jött. Jó eszköznek tűnt kiírni magamból minden frusztrációt, de talán mégsem a kívánt eredményt hozta el. Reggel még úgy gondoltam abba kellene hagyni ezt az egészet, mert gépelés közben nagyobb fókuszba kerülnek az érzések, a múlt emlékei. De akkor mit csinálok helyette?

Van választásunk, én is előbújok végre a csigaházból s a célt szem előtt tartva sodródok éberen, hangsúlyt fektetek a belső hang iránymutatásaira, s napról napra minden reggel csatába állok. Inkább gyűjtök be újabb pofonokat és sebeket, amik azt mutatják megpróbáltam, mint hogy a föld alá elsüllyesztve rohadjon szét az álmom!

„A lélekben ötvenszer annyi kitartás van, mint az izmokban”

Mark Twain

Ebéd után ledőltem egy kicsit aludni, ugyanúgy ébredtem, mint reggel :(

>> következő - Vibráció

<< előző - A zene maga az élet

A teljes történet itt kezdődik