Tegnapelőtt az egyik supermarketben lettem figyelmes a pénztáros lány és az előttem álló vásárló közti vonzódásra. Gyanítom a srác nem először fizetett a kasszás lánynál, volt köztük valami szokatlan kedvesség, valami vibráció. Látszott minden mozdulatukban, a mosolyban, a szemkontaktusban a hanglejtésben egy kölcsönös szimpátia. A kasszás lány mielőtt elkezdte volna lecsippantani az általam megvásárolni szándékozott termékek vonalkódját, még utána nézett a srácnak, aztán itt meg is szűnt a varázslat. Visszazárkózott s én már csak a ki tudja hányadik vásárló voltam aznap a számára. Jó estét, köszönt és folytatta monoton munkáját. Aranyos, kedves lánynak tűnt, kicsit talán hiányoltam a mosolyt a mi interakciónkból, de ugyebár nem tudhatjuk hova zuhant a pénztáros lány lelkesedése a srác távozásával, én meg ugye amúgy is más lány mosolyára vágyok igazán.

Vajon tavaly, mikor az emberek együtt láttak minket, mit gondoltak rólunk? Feltűnt nekik az a vibráló aura, amit magunk körül kialakítottunk. Mert bizony vibrálás az volt, nem kicsi! Volt hogy a teret szétfeszítette! Emlékszem egy érzésre abból a régi időből mikor a vonzalom még csak ébredezőben volt, mikor teljes odaadással s érdeklődéssel barátként beszélgettünk egymással. Kávézni vagy sütizni indultunk, s ahogy egymás mellett sétáltunk hirtelen olyan gondolat vert gyökeret az elmémben, hogy mi egy pár vagyunk. Nem értettem, én akkor tényleg csak barátként tiszteltem a jelenlétét. Vajon mit mondana rólunk a külvilág, összepasszolunk? Lelkiségünk, testalkatunk, érdeklődésünk, a sport, zene és egy csomó minden alapján hasonlóak vagyunk. Igen.

Olyan nagyon sokszor kaptam megmagyarázhatatlan képeket a tudatalattimból. Nem értettem ezeket a gondolatokat, lehetséges nem is fordítottam rájuk kellő figyelmet. Ahogy jöttek, engedtem továbbszállni őket. Idővel aztán nagyszámú ilyen álom, érzés, gondolat beigazolódott. Tavaly nyáron például történt egy olyan eset, mikor ugyanazt álmodtuk, erről beszéltünk is egymással, és ez az álom nem sokára aztán valósággá is vált. Azóta eltelt legalább 16 hónap, de a gondolatok, érzések s álmok a mai napig nem csillapodtak. Vajon van ezekben az energiákban a mai napig kölcsönösség? Ő vajon gondol még Rám? Szeretnék jobban bízni a tudatalattimban, szeretném elhinni, hogy a nem szűnő gondolatok s érzések azt a célt szolgálják, hogy 2 eltévedt ember előbb vagy utóbb ismét egymásra találjon!

„Napról napra, lépcsőről lépcsőre megyek majd tovább ezen a különös úton... felfelé, vagy lefelé vezet ez a lépcső? Ezt nem tudom. De nem állok meg.”

Márai Sándor

>> következő - Rés a pajzson

<< előző - Mindig van választásunk

A teljes történet itt kezdődik