2019 Január 10

Szóval tegnap felvázoltam mikor és hogyan kezdődött az eltávolodás köztünk. Hajlamos vagyok eltávolodás korának nevezni ezt a tavalyi évet, de a megvilágosodás kora is igazán találó lenne. Pokoli mély gödörbe kerültünk mindketten, a kiutat külön-külön egyedül kellett megkeresnünk. Úgy gondolom sokat tanultunk és tapasztaltunk ezen az úton, a legnehezebb órákban, s napokban is ki kellett tartanunk. Hónapok alatt sok kérdésre választ találtam aztán idővel döntésre is jutottam. (Erről ugyebár már korábban írtam részletesen). Nevezhetnénk az előző évet akár a változás korának is. Most hogy ezeket a sorokat írom és felidézem az egy évvel korábbi emlékeket, hát bizony azóta sok minden megváltozott.

Kanyarodjuk vissza múlt februárra s folytassuk a betekintést a hiány érzésétől és a kételyektől megzavarodott elmém ámokfutásába. Ez időben eluralkodott a káosz, fokozódott a munkahelyi stressz és a kilátástalanság, otthon megroppantott a családfő szerepének a súlya. Otthon a családban sem ment minden zökkenőmentesen, a családi stresszt vittem a munkahelyre, ott kaptam rá még egy lapáttal, hazamentem, s így folytatódott ez az egész ördögi kör. Közben kicsinek és jelentéktelennek érzem magam és még mélyebbre rántott, hogy továbbra sem tisztáztuk dolgainkat. Rémálmokkal s alvásproblémákkal küzdöttem, szép lassan tartalékaimat felélve testileg, lelkileg lemerültem. Volt közben pár alkalom mikor chateltünk, de kölcsönös frusztráltságunk okán ez már nem olyan volt, mint előtte. Aztán adódott egy alkalom a találkozásra február közepén. Ó én hülye! Miért nem voltam akkor hasonlóan elég bölcs mint Ő? Hibáztam! Ilyen állapotban nem szabadott volna naivan Rá zúdítanom gondjaimat. Frusztráltságom okán ekkor tényleg megbánthattam s ezt sokáig nem tudtam magamnak megbocsátani. Ma már visszamenőleg látom a történések sorrendiségének okát. Úgy gondolom több ponton hibáztam, de a forgatókönyvszerű szükséges történéseket ezek nem befolyásolhatták. Minden reakció, minden történés logikusnak tűnő rendszerbe illeszthető, utólag helyükre kerülnek a képkockák. Soha semmiért nem tudtam haragudni Rá, pedig kaptam bántó dolgokat Tőle, de rövid időn belül megértettem az ok okozati összefüggéseket s így Ő, az alázata, a tiszta lelke miatt még vonzóbbá vált számomra. Az agyunk s szívünk folyamatos harcot vívott egymással s mivel nem vagyunk tökéletesek, nem tudtuk kimutatni vagy pontosan elmondani mit érzünk s mit szeretnénk. Egyszere okoztuk fájdalmat s láncoltuk magunkhoz egymást szeretetünkkel. Tisztán érződött, hogy a problémák gyökere csak egy tényre vezethetőek vissza, a tényre, hogy én házas vagyok.

Utólag könnyű okosnak lenni, de mit hoz a jövő? Itt lenne a vége? Újra kint a gödörből? Miért történt mindez köztünk? Most hogy újra elkezdtem írni, változik valami? Miért éreztem ölelésének erejét ma dél körül magamon olyan erőteljesen, ha az elmúlt hetekben jóformán semmi sem történt? Én tartanám fent magamban ezt az egész érzésvilágot? Talán tényleg csak agymanóim hozzák létre a gondolatokat s vele az érzéseket? Mindez csak az általam megteremtett egyszemélyes kvázi valóságom volna? Így születnének a Múzsák? Ez a teremtett, érzett, megélt kvázi valóság találkozik e vajon a valósággal, a realitással? Mi a realitás? És egyáltalán mi a valóság?

Update:

20 perce, hogy a mai gondolataimat lezártam, hírt kaptam egy közös ismerőstől. Pont ma, pont akkor, mikor a kilátástalanság erőt kezdett venni rajtam. Szóval pár sornyi chatváltásból szűkszavúan kiderült, a Múzsám jól áll a vizsgákkal, sikeresen veszi az akadályokat. Nem tudom megmagyarázni miért, de ez óriási megkönnyebbülés és sikerérzés nekem. Korábbi posztomban leírtam mi a legfontosabb a decemberi napokra, úgy érzem ez most sikerült. Fantasztikus! Köszönöm!

>> következő - Optimista, pesszimista, realista

<< előző - Érthetetlen, ami történt

A teljes történet itt kezdődik