2019 Január 9

Egy éve volt, mikor így január elején a napokban történt valami köztünk. Én ettől a naptól számítom az eltávolodás korát, így most ez egy jó alkalom, hogy felelevenítsem a tavaly év eleji történéseket, illetve a nem történéseket, mert ebben az időben inkább a veszteség életre keltette agymanók okozta káosz kezdett eluralkodni gondolataimban. Ettől a naptól kezdve kezdtem lecsúszni egy feneketlennek tűnő mély gödör leges legaljára.

A hét közepén meglátogatott minket az oly sokat emlegetett Lány, ugyebár akkor tájt még volt egy közös társasságunk. Csodálattal, érdeklődéssel tekintettem Rá, mint mindig, viszont egy rideg érdektelenséget véltem felfedezni rajta. Úgy éreztem egyszerűen csak átnéz rajtam, mintha ott sem lennék. Érzésemet cselekedeteivel erősítette. Abban a pár napban feltűnően sokszor jelent meg a közelemben, szinte mindenkivel beszélgetett, miközben még tekintetünk sem találkozott. Talán túldimenzionáltam, talán ez az achilles sarkam, de számomra ez egy olyan érzés volt, mint amikor szíven szúrnak és ráadásul meg is forgatják benned a kést. Volt már hasonlókra példa korábban is, de Ő pár napon belül mindig jelentkezett és eloszlatta kétségeimet. Januárban viszont ez nem történt meg. Kapcsolatunk titkos volt, valószínűleg Ő időközönként ezt így próbálta láttatni a többiekkel, hogy eloszlassa a találgatásokat, s így védje titkunkat.  

Aztán napok hetek teltek el közben, próbáltam kérdéseket feltenni, miérteket megfogalmazni, nagyon szívesen beszéltem volna Vele, de sajnos egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem akartam erőltetni semmit sem, tiszteletben tartottam, hogy mennyire fájhat neki a közelségem miközben elérhetetlennek tűnök számára, igaz ezt így akkor még nem láttam át tisztán. Sajnos semmit sem láttam elég tisztán. Nyugtalanná váltam, sőt becsapva éreztem magamat. Hirtelen elvesztettem a hitem kettőnk emberien baráti kapcsolatában. Akkor még barátként maradtam volna a közelében, de nem sikerült. Nem értettem a történéseket, csak vártam s Ő nem jelentkezett, így továbbra is szabadon garázdálkodhattak agymanóim. Jöttek a nagy kérdések, amiket aztán nem tudtam megválaszolni. Idővel a hiányérzet frusztráltságra váltott, ami aztán rengeteg gondolati vadhajtásnak vált táptalajává. Olyan következtetésekre jutottam, amiben magamat okoltam minden egyes rossz napért, amikor Ő rosszkedvűen bújt ágyba s ringatta magát álomba, s ez az érzés egy óriási arcon csapás volt nekem. Őszinte csodálatom, tiszta segítőkészségem egy ilyen tényként kezelt érzéssel találta magát szembe, ez megrémített, padlóra tett, bűnbakká változtatott. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, folyamatosan vártam a jelentkezését, érdeklődését, vártam jeleket. Úgy éreztem meg vagyok kötözve, nem írhattam, tiszteletben kellett tartanom azt a logikusnak tűnő távolságtartást, de őszintén szólva rövid időn belül már azt sem tudtam mi az igaz, mi az álom, csak azt éreztem, megfojtom Őt csodálatommal, bántom szavaimmal, s ezt nagyon, de nagyon nem akartam. Semmit sem változott a kezdeti szándék, továbbra is boldognak szerettem volna látni Őt, csodáltam a benne rejlő értékeket, tiszta lelkét.

Egyértelmű hogy be kellett következnie egy távolodási fázisnak, folyamatosan ezt diktálta a józan ész, akkor még minden más volt. Én is más voltam, elképzelni sem tudtam kettőnk kapcsolatának mélységét, és bizony talán nem vettem észre az utalásokat, az elejtett szavakat. Ennek ellenére mégsem értem hogyan történhetett a távolodás ilyen pusztítóan. Semmit nem tudtunk megbeszélni, frusztráltságunk mindent köteléket megpróbált tönkretenni. Látszólag szinte minden megszűnt köztünk, de van valami, ami nem, amit mi sem és más sem tudott tönkretenni. Ez pedig a lelki kapcsolódás.

Folyt köv…

„A fájdalom súlya alatt más emberré formálódsz. Ez egy olyan lecke, amelyet mindnyájan megtanulunk életünk során”

Keanu Reeves

>> következő - Érthetetlen, ami történt - második rész

<< előző - Soha se félj a változástól!

A teljes történet itt kezdődik