A november eleji kora őszi időben ma a családdal Bécsben kirándultunk. Ismét egy lehangolt furcsa nap volt a mai. Most éjszaka sem pihentem ki magamat, sokszor felébredtem, gondolataim nem hagytak nyugodni, reggel fejfájással és lehangoltan ébredtem, nem sok kedvem volt az utazáshoz, ez aztán rá is nyomta a bélyegét a kiruccanásunkra. A szokásosnál is jobban hiányzott ma. Borúm közül fel-fel bukkant viszont egy érzés melengető fénye mikor, mint derült égből a villámcsapás, gondolataimban párszor megjelent a személye s a határozott érzés, hogy ott van velem a látványosságok megtekintése közben, vagy épp egy parkban boldogan kéz a kézben sétálunk. Pfff. A családdal kirándulok és közben ilyen gondolati képek bombázzák az elmémet. Gustav Klimt csók című képe délután aztán végleg kiverte aznapra a biztosítékot.
Miért? Miért nem tudok lazítani? Miért nem tudok nem gondolni Rá? Miért függök tőle ennyire? Ki Ő valójában? Honnan ez az óriási vonzerő?
Ó, de hányszor feltettem időről időre ezeket a kérdéseket az elmúlt hónapokban! Találtam értelmezhető válaszokat, de erről majd később írok. Egy varázslat érintett meg, ami szívemet rögtön hatalmába kerítette, s amivel a józan eszem sem tud már és nem is akar tovább küzdeni. Hálás vagyok a teremtőnek, s annak a személynek, aki megmutatta az igazi mélységeket és ezt a csodás gyötrődést! Merre tovább, azt csak Isten tudja, én rábízom magam a gondviselésére.
„Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.”
