Az elmúlt háromnegyed évben alig nyílt lehetőségem személyes találkozásra, beszélgetésre még annyi sem. Talán akadt 4 alakalom, ebben benne van a „Szia, hogy vagy? – Köszi jól!” társalgásunk is. Borzasztó nehéz időszak volt, nagyon hiányzik a közelsége, mai napig nem alszok nyugodtan, étvágyam változó, sokat fogytam.

Hosszú hosszú hónapok után a napokban végre összefutottunk. Ahogy megpillantottam és minden lépéssel egyre közelebb kerültem hozzá úgy emelkedett a pulzusom. Alig volt már 15 méter köztünk, én egyre nehezebben kaptam levegőt, szívem a torkomban kalapált, szédülés fogott el, úgy éreztem itt és most le kellene ülnöm, különben elszédülök. Igen, talán azt kellett volna tennem, mert így képtelen voltam egy normális hangot kinyögni magamból, képtelen voltam mit kezdeni a sorsszerű helyzettel. Ismét hátat fordítottam, és tudjátok ez a legfájóbb pont az egészben.

Álljunk csak meg egy gondolatra. Mikor jelekről és furcsa történésekről írok, akkor pont ilyen véletlennek tűnő történésekre gondolok, mint ami itt történt. Egy helyre mentünk, pontosan egy időben értünk oda, Ő az egyik én a másik irányból közelítettem a bejáratot. Miután észrevettem a távolban, végig követve a közeledését minden egyes lépéssel hatványozottan veszítettem a külvilág realitásából, csak szívem fojtogató erőlködése sokkolt majdnem halálra. Olyan voltam, mint egy 15 éves félénk kisfiú. És ha itt most jelről írok, azt azért teszem, mert másnap mindez ugyanígy megismétlődött. Véletlen lenne? Mindenki higgyen azt, amit akar.

Egész nap nagyon feszült volt a légkör köztünk, kerültük egymást, de abban a pár pillanatban mikor verbális kommunikációba keveredtünk sem kaptam Tőle semmi bíztató szót. „skippeltél”, „soha sem volt köztünk semmi sem”, „hány éves vagy? 40? én 30 évesen nem tudok változni akkor te hogyan tudnál?”, na és mikor az általa gyűlölt emberek közé küldött volna, „Beszélgess velük!”. Engem is meggyűlölt volna talán? Lehetséges, nem szabad figyelmen kívül hagynom ezt az eshetőséget sem.

Talán itt és most végre el kellene irányítanom minden vele kapcsolatos gondolatomat, s valahogy megszakítani azt a láthatatlan szálat. Higgyétek el, év elején a legnagyobb elkeseredettségemben már megpróbáltam. Nem sikerült. Idővel hozzászoktam, hogy folyamatosan a gondolataimban van, s elkezdtem válaszokat keresni. Legtöbb kérdésemre a környezetem és a megérzéseim válasszal szolgáltak. A szavak, azok szavak, magukért beszélnek, de egy személyes kommunikációs csatornában sokkal több közlés kap teret. Testbeszéd, láthatatlan energiák, mint feszültség, indulat vagy meggyőződés, a hanglejtés, illetve a mondandók szövegkörnyezetbe beszúrása. Ha erre fókuszálok azt kell mondjam bőven találok rést a szavak hitelességében.

Tény, távol akarja magát tartani tőlem, ez egyértelműen látszott. Ha ezt Ő így gondolja, akkor ez nem is lehetne másként. Elvhű, kitartó személyiség, keményen védi a bástyáját, többek közt ezért is csodálom.  Furcsa, hogy ezzel nagyjából egy időben kell ilyen mértékben szembesülnöm, mikor egy évnyi mérlegelés után ma már képes lennék Vele belevágni életem legnehezebb, de egyben legnagyobb kalandjába. Este egy órás céltalan sétálgatás után mint egy kivert kutya értem haza. Holt fáradtan estem aznap ágyba s akkor este is, mint korábban sokszor máskor feltettem a kérdést: Miért? Miért tartja távol magát tőlem?

Ha ma már beszéltem jelekről, akkor az álmokat se hagyjuk szó nélkül. Aznap éjjelről az álmaim csak egy kicsi részlete maradt meg reggelre az emlékezetemben. Falat, vagy inkább egy tornyot másztunk. Egy társammal lent a meghódítandó tárgy előtt beszélgettünk s megállapítottuk, hogy az éppen mászó srác technikája meglehetősen hatékony, de ahogy egyre feljebb ér, úgy veszít a lendületéből, stabilitásából, önbizalmából. Egy dolgot hagytunk figyelmen kívül, a biztosítókötél használatát, a biztosítókötél folyamatos feszesen tartását!

Látjátok, így működnek az álmok! Egyértelmű az üzenet. Életem legfontosabb személyét egyedül hagytam az érzéseivel. A lehető legjobbat akartam neki, a boldogságáért imádkoztam, próbáltam megvédeni a zavarodottságomtól, csak védeni akartam egy mélyebb sérülés lehetőségétől. Nem tudtam akkor még mit kell tennem. Nem adtam biztosítékot neki. De hiszen hogyan adhattam volna, ha én sem tudtam mit akarok? Ezekért bizony haragudhat rám, mindez megmagyarázhatja a távolság tartását. Egy biztos, soha de soha nem akartam neki rosszat, mindig őszinte voltam hozzá, túlságosan tisztelem és csodálom ahhoz, hogy bármikor is szándékosan megbántanám.