Régóta foglalkoztat a gondolat mit kellene egyáltalán tennem, írjak neki, vagy majd a türelem rózsát terem s a sors majd mindent megold. Szeretnék írni, de nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet lenne. Írtam tavaly pár levelet, nyáron volt az utolsó alkalom, de választ egyikre sem kaptam, azt sem tudom olvasta e az irományokat. Igaz ezekben az irományokban szeretetemről biztosítva inkább búcsúztam Tőle, de akkor egyszerűen csak erre voltam képes. Bárhogy is szerettem, el kellett engednem, nem tudtam mást tenni, nem tudtam mást ígérni neki, engednem kellett, még ha ebbe én majdnem bele is pusztultam. Ő is ugyanígy tett, távolodott, hogy engem mentsen! Az idő telt múlt, és biztosított arról, hogy ezek az érzések örök érvényűek, ma már tudom mit akarok, de a távolság elbizonytalanított, hogy mindez kölcsönös e. Ha szeretne kommunikálni velem, Ő tudná a zárolt kommunikációs csatornákat megnyitni. Igaz maradt még nekem is nyitott lehetőség, de egy elküldött e-mail lehet, hogy további kapukat csukna be, minden korábbi próbálkozásom csak a távolságot növelte köztünk. Azt biztosan tudom, csak akkor szeretnék levelet írni Neki, ha semmi, de semmi rossz érzés nem befolyásol, csakis akkor, ha teljesen pozitívan tudok gondolkodni. Ez sem garancia semmire sem, talán a nevetség tárgya leszek ennyi idő után. Talán várt rám a kezdetben, várt egy jelzést tőlem, talán titkon várta, hogy majd megjelenek nála, de akkor én még érzelmi börtönömbe zárva zavarodottan próbáltam az élet hullámait megérteni s meglovagolni. Ma már bárhogy is szeretném, nem tudok megjelenni nála mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy az egész dilemma csak töketlenkedés és időpocsékolás részemről, s már régen meg kellett volna tennem. Nehéz, nagyon nehéz ebben bölcsen döntenem.

A kérdés azért nehéz, és azért vagyok egy minden leplet lerántó levél elküldésével kapcsolatban kicsit gondban, mert ismerni kell az Ő személyiségét, hogy pontosan megérthessük a viselkedéseinek okát. Valószínűsítem, hogy gyerekkorából hordoz magával traumát, és az évek során további sérüléseket szerzett, amik hátráltatják őt baráti, illetve bizalmi kapcsolatok kiépítésében és megőrzésében. Ha valakiben elveszti az érdeklődését, azt akarva akaratlan nagyon el tudja lökni magától. Szerintem ez nem tudatos nála s emiatt általában hibáztatja is magát, ami tovább fokozza a bezárkózási késztetést. Elképzelhető, hogy én is egy teljesen kitörölt kategóriába eshettem nála, amikor már nem mutat semmi érdeklődést felém, aztán közben talán magát okolja, hogy nekem Ő nem volt jó még barátnak sem. Motoszkálhat benne a kérdés mi lenne ha, de ezt rögtön kizárja, mert a logikája azt diktálja, hogy nem szeretne belepiszkálni egy családba, nem akar kapcsolatot létesíteni egy családos férfival. Többször hangot adott a karmának. Annak idején mikor még sokat beszélgettünk, feltettem neki a kérdést, mit tenne, ha egy nős férfival jönne össze. Azt válaszolta nem menne bele ilyen kapcsolatba, mert tart a karmától. Ha ő kiszakítana egy férfit egy családból, akkor Ő ugyanezt kapná vissza az élettől. Csodálom Őt! Csodálatos egy lélek! Én értem a lelkét, amit Ő talán nem, vagy csak nem veszi észre. Tart a karmától, belül tudja, érzi, hogy köze van hozzá, de én azt mondom, hogy Ő most él egy ok okozati összefüggés okozati fázisában. Ő ezt az életet választotta az előző életek valamelyikében elkövetett hibák kijavítására. Ez lenne a karma lényege. Csodálom Őt, amiért ezt a keserű életet választotta. Meg kellett ismernie a csalódást, a magányt, a jelentéktelenség érzését. Meg kellett tapasztalnia milyen az, amikor Ő viszonzatlanul szeret valakit, és azt is, hogy becsapják és kihasználják. Aztán találkoztunk. Közel kerültünk egymáshoz, egymásba szerettünk és megmagyarázhatatlan módón, bár kezdetben logikusnak tűnhetett, megszakadt ez a kapcsolat. Ez a kapcsolat valami féle lelki összefonódás köztünk, sokkal több mint egy átlagos szerelem, egy egyszerű kémia 2 ember között. Lelki társai vagyunk egymásnak, ez számomra egy életeken átívelő kapcsolódás képét sejteti. Egy ilyen kapcsolatból nem is tudom igazán hogyan, talán kezdetben egy praktikusnak tűnő távolodás, egy félreértés, az önbecsülés hiánya, egy betegség, ami őt most a legnehezebb időszak érzelmi megtapasztalásának útjára lökte. Ez lenne a sors, ennek így kellett megtörténnie? Csodálom és tisztelem Őt a kitartása és az ereje miatt, csodálom a lelki vállalását, és kérem a teremtőt, hogy vegye le róla a karma lelki súlyait, mert szerintem már megélte mindazt, amit meg kellett élnie.

Szóval ebből a szempontból vagyok gondban, tanácstalan vagyok egy ilyen helyzet kezelésében, nem vagyok benne biztos, hogy a levél lesz a megfelelő forma. A dalokban most nagyobb közlési potenciált látok, mint egy levélben. A levél egy gombnyomással olvasatlanul a kukába dobható, a dalok viszont nem. Addig kell dolgoznom, olyan magas szintre kell érnem, amíg a dalok célba nem érnek, s ha ehhez az kell, hogy rádióba kerüljön a dal, akkor ez a célom, ez a feladat amit meg kell tennem! Ha valamiben fejlődnöm kell, akkor nekem ez az utam!

Tény, nagyon sok embert el tud távolítani magától, ha Ő úgy gondolja, neki most egyedüllétre van szüksége. Tüskéket eresztett, hogy a világtól megvédje magát, ezt általában nem értik meg az emberek s véleményt alkotnak róla, de én már tudom hogy Ő belül nem ilyen. Hálás vagyok, hogy azon kevés emberek egyike lehetek, akik megismerhették az igazi tiszta belső énjét azokban a pillanatokban mikor nem nyomasztotta az élet súlya, mikor pillanatnyi ablakok nyílódtak a boldogság beteljesedésének irányába. Talán mások furcsának bélyegzik meg, én limitált kiadásnak. Ő így tökéletes ahogy van, Ő nem egy utánzat, Ő egyéniség. Nem kell megfelelnie a világnak, nem kell sehova sem idomulnia, mert Ő maga a Világ, az én Világom, s ha én is az Ő világa lennék, akkor bizony felidéznénk az ősrobbanást!

>> következő - Tökéletes összhang

<< előző - Csütörtöki álmok

A teljes történet itt kezdődik