Az idei év sok szempontból elhozta a mélypontot. Lelki gyötrődésem, az az el nem mondható hiány érzése rengeteg energiát kivett belőlem. Fogytam, felhagytam a sporttal, idővel szép lassan aztán tartalékaimat feléltem. Hétvégén rászántam magam kis kocogásra, de a végeredmény elég elkeserítőre sikeredett. Kifulladva értem haza s rögtön ágyba kellett dőlnöm a fáradtságtól. Tisztán látszik ez így nem mehet tovább, nem hanyagolhatom el magamat. Egy lelki mélyponton túlvagyok, már tudom merre szeretnék tartani, de be kell látnom, csak halvány árnyéka vagyok régi önmagamnak. Igaz, ha rám mosolyogna a szerencse vagy a múzsám, netán mindkettő, hamar visszanyerném motivációmat. Erre viszont nem várhatok. Egyedül kell összeraknom magam, hogy amikor esetleg eljön az alkalom, készen álljak arra az életemet megváltoztató őszinte mosolyra.

Nem számíthatok senkire sem, sajnos így van. A pár beavatott ember, kinek meséltem gyötrődéseimről az elmúlt hetekben még annyit sem kérdeztek, jól vagy? Az embereket nem érdeklik a problémák, ha valaki felteszi a sablonos kérdést: ’Hogy vagy?’, nem arra kíváncsi, hogy milyen problémákon dolgozol éppen, hanem megelégszik egy ’Köszi jól!’ válasszal. Pedig sokat tudnánk segíteni egymásnak, ha meghallgatnánk az emberek problémáit. Néha elég csak kimondani, elmesélni valakinek mi nyomja a szívünk, máris eltölt egy megkönnyebbülés érzése, esetleg a probléma megoldására is felbukkanhat így vagy úgy egy utalás.

Az egy igazán fontos embernél, a múzsámnál a ’hogy vagy’ kérdés teljesen új értelmet nyert. Mikor feltettem ezt a kérdést, nem fogadtam el az egyszerű ’megvagyok’ választ, mindig minden őszintén érdekelt.

Tegnap, ahogy gondolkodtam a rövid üzenet elküldésén egy elég fontos momentumot kapott új magyarázatot, mondhatni megfejtést, Korábban nem gondolkodtam mélységeiben a miértekről, de tegnap egyszerűen ismét jött a semmiből egy megvilágosodás, mint az úgy általában szokott. Tavasszal volt az utolsó chat beszélgetésünk. Ahhoz képest, hogy ekkor már hónapok óta kerültük egymást egész jól indult a társalgás. Volt benne egy próbálkozás a kapcsolatunkat kicsit rendbe hozni. Ő kérte tőlem, hogy próbáljuk meg ne kerülni egymást, bár előtte Ő jött többször is azzal, hogy ne beszélgessünk egymással, mert a beszélgetéseinknek mindig rossz vége lesz. Szóval arra kért, ne kerüljük egymást s hozzátette, a többiek, a közös ismerőseink miatt ne tegyük ezt. Én megértem, jogos lehetne a kérés, de miért így? Miért kellett ezt a fricskát odatenni mögé? ’A többiek miatt’ Felzaklatott, ez nem is kérdés. Én csak annyit válaszoltam, hogy ne haragudjon, de nekem még időre van szükségem ahhoz, hogy barátként vagy független emberként közeledben tudjak tartózkodni és egy közös társaságban normálisan tudjak viselkedni. Fájt a hiánya, hogyan tudtam volna eljátszani, hogy minden rendben? Egy pár lopott pillantásért cserébe még pokolibban kínlódtam volna. És ez abban az időben volt, amikor a hiánya teljesen leamortizált testileg és lelkileg, mikor realizálódott bennem, hogy nem tudom elfelejteni, nem tudok nem gondolni rá. Erre Ő csak annyival válaszolt, soha többé ne keressem, soha többé ne írjak Neki! L

Ma már visszatekintve tisztán látom, akkor még biztosan hiányoztam neki, én sem ismertem fel, hogy a ’többiek” igazából nála mást jelentett, és Ő is félreértette a chates kérésem. Megértem, ha úgy érzi „skippeltem”, de most komolyan, én messze nem állítottam olyat, hogy nem akarom Őt látni, egyszerűen nem tudtam akkor függetlenül mellette lenni. Nem bírtam volna ki, hogy közelében vagyok és nem érinthetem meg! Személyes beszélgetés szerintem nem húzta volna félre ennyire a mondandónkat, de talán így kellett alakulnia. Ki tudja? Én mindenesetre hiszem, hogy minden úgy történik, ahogy annak történnie kell!

>> következő - A trójai faló

<< előző - Megerősítés

A teljes történet itt kezdődik