Előző napi soraim hatására feltűnően nyugodtan telt a tegnap az estém, mára viszont újra egyfajta hiányérzet kerített hatalmába. Felmerülhetett a kérdés miért nem írok rá a Lányra, ha ilyen fontos nekem, miért nem beszélem meg Vele egyszerűen az egészet. Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Az elmúlt hónapokban minden kommunikációs csatorna blokkolódott, nem ismerek jelenleg semmi lehetőséget ehhez.

Egy nap mikor észrevettem, hogy az összes lehetséges kommunikációs platformon letiltott, első pillanatban zaklatottá váltam, de hamar rá kellett jönnöm, illetve valószínűsítem, ez nem kizárólag csak nekem szólhat. Nem tudom Ő min ment keresztül az elmúlt háromnegyed évben, de valahol belül van egy kapocs, súgja egy érzés, ő is szenvedhetett, talán jobban mint én. Ha ez így van, akkor a kommunikációs csatornák letiltása az Ő túlélését is szolgálhatják. Az én túlélésemet meg inkább az szolgálja, ha ebben hiszek és nem a haragjában. Régen egyértelműen látszott, minden érzést közösen éltünk meg, mi zárná ki a lehetőségét annak, hogy ez még most is így legyen? Hangsúlyozni szeretném, annak ellenére, hogy ezeket a sorokat én írom, nem rólam szólnak, nincs ebben a történetben én, csak mi vagyunk, illetve számomra leginkább Ő létezik.

Szóval nincs létező kommunikációs csatorna, amin elérhetném s elmondhatnám neki, sajnálom hogy egyedül hagytam az érzéseivel s nem adtam semmi biztosítékot. Ez így nagyon nehéz. Hiába hoztam meg egy döntést, ha kezem s lábam hátrakötve ugyanúgy egy helyben topogok. Reményem kapott talán egy újabb lökést a napokban, hiszek benne hogy egyetlen pillanat, egy mosoly mindent képes lenne megváltoztatni. Ehhez a pillanathoz viszont el kellene engednünk minden maszlagot, minden terhet jó lenne levetkőznünk, aztán le kellene ülnünk beszélgetni egymással. Ezt próbáltam múlt héten, de mindkettőnkben feszültségek dúltak, láthatóan Őt is felzaklatta a találkozás. Így sajnos nem megy. Jó lenne megbeszélni dolgainkat, nem bánom bárhogy is alakul, de legalább engedjük el egymást, engedjük el a kételyeket, a sérelmeket, engedjük el a félreértéseket, engedjük el az érzelmeket, engedjük el egymást nyugodtan, ha ennek így kell történnie.

Végül is miért várt volna rám? Nem adtam semmi jelét annak, hogy érdemes lenne várnia. Családi kötöttségem miatt, bizonytalanságom miatt, elkeseredettségem miatt nem volt meg a biztosíték a személyemben, ami miatt a hite kitarthatott volna. Ez az igazság! Vajon Ő miken ment keresztül? Hogy érzi magát? Meg tudna a bocsátani? Egyszerű kérdések ezek, annál távolibbnak tűnő válaszok.

>> következő - Egy újabb érzés – Jelenlét

<< előző - A terhek igazi súlya

A teljes történet itt kezdődik