Tavaly, a beszélgetéseink során többször szóba került, hogy a fellépő problémák gyökere egy okra vezethetőek vissza. Házas ember vagyok. Ez mindenre rányomta a bélyegét. Voltak napok, mikor minden tökéletesen zajlott, de eljött az idő, mert el kellett jönnie az eltávolodás idejének, ezt mindketten tudtuk. Itt kezdett el  bennem valami összedőlni, a hiány kínzó érzése és a kilátástalanság durcás kisfiúvá változtatott. Mindenkit megbántottam magam körül, sajnos Ő is áldozatul esett. Ekkor éreztem át igazán, amit Ő már korábban. Nem volt elég a gyötrődésem, szembesülnöm kellett a legfájóbb ténnyel, hogy megbántottam azt az embert, akinek soha de soha nem akarnék semmi rosszat. Érthető s mára már világossá vált az élet egyik legnagyobb fájdalmát kellett elviselnünk. Mindkettőnknek! Ez nem rólam vagy Róla szól, itt nincs én vagy Ő, csak Mi létezünk!

Bármit teszek, azzal valakit nagyon megbántok, próbáltam magamban elnyomni és egyedül megoldani a kialakult helyzetet. Szív versus agy. Év elején a racionális agy hangja elég erősen visszhangozta - négy ember több mint egy! Ebben a képletben persze hely nem jutott számomra. Se itt, se máshol. Szóval a törés utáni időben elkeseredettségemben logikusan egyszerűen csak el akartam felejteni, nem akartam Őt azon a megmagyarázhatatlan láthatatlan szálon keresztül érezni, ki akartam törölni a gondolataimból s ki akartam tölteni a mellkasomban tátongó óriási űrt valamivel. Nem sikerült, a racionalitás nem működött, az idő csak telt, hónapok múltak, de semmi sem változott. El kellett fogadnom a tényt, hogy folyamatosan a fejemben van, folyamatosan a gondolataimat és érzéseimet hangolja, és ettől nem tudok szabadulni. Aztán elkezdtem kutatni s keresni a válaszokat a miértekre.

Miért? Miért fáj ennyire a hiánya? Miért gondolok Rá? Miért érzem a közelemben?

Folyamatosan jár az agyam, kezdtem összefüggésekben válaszokra lelni. Ha csak egy férfi vadászösztön hajtana, az egóm sérülése után biztosan más irányt kerestem volna. Ha egy érzelmi fellángolás lett volna ez az egész, akkor annak csillapodni kellene idővel. Ha csak egy szereplő lennék más karmájának a megvalósulásában, akkor én nem lennék padlón miatta. A szerelem, hát az engem még nem égetett ennyire. Szakítás…, volt hogy 5 év után porrá zúztak és kidobtak, az sem volt ilyen mély, vagy már nagyon régen történt :) Akkor honnan ez a nem múló csodálat ez a folyamatos ösztönös segítő szándék, ez a személyes varázslat?

Közelgett a nyár, s 5 hónapnyi gyötrődés után arra jutottam lennie kell valaminek, ami miatt mindketten testileg és lelkileg is megszenvedjük a másik hiányát. Ez egyszerűen ép ésszel fel nem fogható! Oh, szegény, milyen fájdalmas napokat kellett így Neki is megélnie! Az arcára egyre kevésbé emlékszem, de ugyanolyan közel érezem magamhoz, ha nem még közelebb, mint korábban. Vajon miért? Elmagyarázná nekem valaki? Én ezt nem értem!

További hónapok teltek el, nem bírtam már magamban tovább cipelni a hiány, az elkeseredettség, a döntésképtelenség és a folyamatosan megbúvó remény kavargó érzéseit. Eljött a pont mikor megnyíltam, elkezdtem mesélni a történetemről pár beavatott embernek. Segített kicsit ellazulnom, segített tisztábban látni a dolgokat. Az emberek segítő szándéka és reakciójuk is óriási szórást mutatott, semmit sem segített a helyes út kijelölésében. Volt ki azt mondta hülye vagy, felejtsd el, minek csinálsz magadnak problémát, volt aki bíztatott, s volt aki támogatóan bölcsen rajtam hagyta a döntés súlyát.

Ma már tudom mit szeretnék! Hitvallásom, értékítéletem, elkötelezettségem, morális normáim s ki tudja még mi ellenére megtörtem. Sajnálom! Ma viszont már egyre biztosabban érzem, belevágnék Vele életem legnagyobb kalandjába. Tudom, hogy ezért a környezetem elítél majd, tudom, hogy  óriási összefogásra lesz szükségünk a külvilág támadásainak kivédéséhez, de hiszem, hogy bármilyen nehézség ellenére is minden megoldható. Ezt súgja a belső hang, ebbe az irányba hajtott mindvégig az ösztönöm.

Döntésemet egyedül kellett meghoznom, egyedül kellett végigjárnom az elmúlt közel másfél év hullámvasútját. Megnyugodtam, lelkemről leesett a súlyok egy része. Minden okkal történt eddig, érzem. Mit hoz a jövő? Nem tudom, ez már nem csak tőlem függ. Sajnálatos módon mára viszont minden kommunikáció megszűnt köztünk, haragszik rám s kerül. Talán ma úgy látszik döntésem fabatkát sem ér, de a holnap, a holnapután vagy az azután válasszal szolgál majd mindenre!

 „A bátorság nem a beszédben van. Hanem a választásban.”

Antoine de Saint-Exupéry

>> következő - Zárolt kommunikációs csatornák

<< előző - A fellángolásból a sötét mélységbe

A teljes történet itt kezdődik